Album

Felmenők

címmel megjelent Pogány Gábor Benő szobrászművész albuma, amely felöleli és részletesen bemutatja szobrászati munkásságát. A reprezentatív, négy nyelvű művészeti kötetben bemutatásra kerül Pogány Gábor Benő teljes életműve, beleértve a köztereken felállított munkáit is.
Az album cérnafűzött, keménytáblás kivitelben készült. A 200 oldalas színes kiadványban 283 fotón keresztül 152 alkotás kerül bemutatásra.
A könyv megvásárolható a Szolnoki Művésztelep irodájában.

 

A kötet szerzői:

Nyolczas Erika (művészettörténész, etnográfus): Előszó

Antall István (képzőművész, rádiós újságíró, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője): A révület tehetsége

Verebes Ernő (író, zeneszerző, dramaturg, a Nemzeti Színház vezető dramaturgja): Felmenők

Verebes György (festőművész, grafikus, filozófus, zeneszerző, zenész): A küszöb őrzője

L. Simon László (költő, kultúrpolitikus, országgyűlési képviselő): Az égbe lépő alak

Fotók:

Csabai István, Danka István, Fent Tamás Zoltán, Horváth Sándor, Kozma Károly, Kovács Piroska Rózsa, Mészáros János, Nagy Ádám, Verebes-Nagy Edit, Pogány Gábor Benő, Takács Andrea

Fordítás:

Bosnyák Edit (angol és német), Turainé Czeitler Rita (francia)

Grafikai tervezés, nyomdai előkészítés:

Horváth Sándor

Kiadó:

Szolnoki Művészeti Egyesület

Előszó

E vaskos kötet melyet a Tisztelt Olvasó a kezében tart Pogány Gábor Benő szobrászművész eddigi munkásságának, gondolatiságának bemutatására vállalkozik. Élő művész lévén a cél nem egy retrospektív monográfia, inkább egyfajta összegzés, melyet olyan művészek érdemelnek ki, akik kiforrott stílusukkal, mondanivalójukkal, jellegzetes formavilágukkal, nagyszámú alkotásaikkal előkelő helyet foglalnak el a kortárs művészek sorában. Az album különlegessége, hogy művészettörténeti elemzések helyett az alkotások reprodukcióit Pogány Gábor Benőhöz közel álló, hozzá baráti szállal fűződő személyek esszéi, narrációi kísérik. Ezek az írások önmagukban is irodalmi értékűek s szerzőik maguk is művészek. Erősen emocionális hangvételük, merész képzettársításaik, a művészi elragadtatás mámorába is betekinteni engedő esszéik olykor könnyebben rávezetik a szemlélőt a mű megértésére, mint egy az alkotáshoz kívülről közelítő műelemzés. Az efféle reflexiók a műkedvelők számára is izgalmasak, hiszen ritkán akad alkalom arra, hogy megtudjuk hogyan vélekednek egymásról az alkotók, milyen hatást vált ki bennük egy-egy művésztársuk munkája. Talán éppen ezek miatt szokták belső művészi berkekben az efféle kiadványokat „Művészkönyv“ kifejezéssel illetni, hiszen művészről és annak művészetéről szól, művészek tolmácsolásával. A klasszikus monográfiákban, melyek az objektivitásra, pártatlanságra helyezik a hangsúlyt az érzelmek nem kaphatnak ekkora teret. Jelen kötet kísérő szövegeinek egy része szoboravatók megnyitó beszédeként hangzott el, míg mások külön e könyv kedvéért íródtak. Alkotóik Verebes György festőművész, zeneszerző, Verebes Ernő zeneszerző, író, dramaturg, L. Simon László író, szerkesztő, kulturális szakértő. „A révülés tehetsége” címet viselő szöveg megjelentetésével e kötet az elhunyt Antall István újságíró, szerkesztő emléke előtt is tisztelegni kíván, ki a hírközlés és média csatornáin keresztül, fáradhatatlan munkájával, tiszta lényeglátásával, irodalmi értékű írásaival a magyar kortárs művészet legfőbb szóvívője volt. Ikonikussá vált jelmondatával miszerint „vidéken is van kultúra” a főváros pezsgő, és a sokszor álmosnak, periférikusnak bélyegzett vidék kulturális élete közé kívánt hidat verni. A lelki elmélyülést és megértést segítő narrációkon túl Pogány Gábor Benő művészetének minél teljesebb megismerését a kötet bőséges képanyaga is segíti. Az eltérő szobrászati műfajokba tartozó alkotások (érem, kisplasztika, dombormű, síremlék, portrészobor, monumentális emlékművek) külön-külön tematikus csoportokban kerülnek bemutatásra, kronoligikus sorrendben, ám itt is tetten érhető a szubjektum. Mivel a reprodukciók összeválogatása és szerkesztése a művész pontos instrukciói szerint történt a képek mérete egyúttal azt is sugalmazza az olvasó számára, hogy Pogány Gábor Benő mely munkáit tartja a leghangsúlyosabbaknak.
 
A kép és szöveganyag összevetése során az olvasóban felmerülhet némi hiányérzet. A művésztársak méltató írásainak középpontjában Pogány Gábor Benő mitologikus, magyar ősvallásban gyökerező alkotásai állnak, míg a köztéri szobrok, emlékművek kevésbé kerülnek említésre. Talán ez is betudható a művészkönyvek sajátosságának, hiszen az alkotó társak jól tudják, hogy külső megrendelésre készített munkák esetében a művész keze többnyire kötve van. A megrendelő olykor túlságosan is konkrét elvárásai sok esetben behatárolják a művész szabadságát arról nem is beszélve, hogy történelmi alakok, nemzeti hősök esetében a közízlés is klasszikusabb hangvételt vár el. Míg a laikus közönség az érthetőségben leli örömét, addig a művésztársadalom és a mélyebb műértő réteg a szövevényes szimbólumok elemzésének, az értelmezések sokféleségének izgalmát keresi. A köztéri szobrok esetében a titok a részletmegoldásokban rejlik. A történelmi hitelességgel ábrázolt, aprólékos kidolgozású viseletek, ismerős arcvonások ellenére a gesztusok, a bonyolult geometriai formák mentén rendeződő kompozíciós szerkesztés még a leghagyományosabbnak tűnő témáknak is újszerű interpretációját adják.
Pogány Gábor alkotásait szemlélve az a kérdés is felmerülhet bennünk, miszerint hogyan tud egy művész egyforma érzékenységgel közelíteni mind a kereszténység, mind pedig a sámánizmus felé? Neobarbarizmus vagy nemzettudat, hit vagy hitetlenség, elfordulás vagy visszafordulás? Vajon kizárhatja-e egyik a másikat? Honfoglaló őseink tudatában nem létezett effajta szelekció. A sámán görcsös kínok közt vergődő teste egy transzcendens erővel való egyesülés során vajon sokban különbözött Szent Teréz extázisától? A sámán dobjának és csörgőjének ritmikája vajon nem éppoly szívhangszerű mint a harang kondulás? Vajon a különböző termékenységvarázsló rítusokat, szerelmimágiákat űző, Kiszebábút égető parasztság nem volt egyszersmind templomjáró, mélyen Istenhívő nép is? A válasz a kultúrák egymásra épülésében, sokszínűségük tudományos objektivitással való elfogadásában kell hogy gyökerezzen. A művész effajta szobrainak fontosságáról és létjogosultságáról a téma egyik szakértője, az ősi szimbólumokat ugyancsak kultúrmisszióként hirdető Jankovics Marcell is elismerően nyilatkozott. Pogány Gábor Benő azonban hasonlóan fontosnak tartja az egyház és a művészet kapcsolatát is. Az egyetemes művészettörténet világhírű alkotásainak nagy része az egyház megrendelésére készült. A különc, nem ritkán botrányaikról is elhíresült művészek egyszersmind a pápák kegyeltjei is voltak. Mára az efféle kapcsolatok megfakulni látszanak. Pogány Gábor Benő nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy a magyarországi keresztény egyházakat és a kortárs művészeket újra egymás felé közelítse annak érdekében, hogy a templombelsők szériakegyszobrait művészi produktumok váltsák fel, a közepes kvalitású dekorátorok falképei helyett nagyszabású, kortárs freskók jelenjenek meg, a XX. század egyházi vértanúinak emlékét szöveges márványtáblák helyett szobrok hirdessék.
 
Végezetül ki kell emelnünk a Szolnoki Művésztelep szerepét is, hiszen mind Pogány Gábor Benő, mind pedig a kötetben publikáló művésztársak ezer szállal kötődnek e csoportosuláshoz. Az 1902-ben alapított Szolnoki Művésztelep egyike a legrégebben folyamatosan működő művészkolóniának Magyarországon. Míg az itt dolgozó alkotók stílusát laza, addig egymáshoz kötődő emberi kapcsolatát erős kohézió jellemzi. Pogány Gábor Benő 2002 óta a Szolnoki Művészeti Egyesület alelnöke, majd elnökeként komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy ez az aktív és konstruktív csoport a szorongató anyagi helyzet, a politika hol oda, hol pedig elforduló figyelme ellenére életben maradjon. A pARTicum Biennálé Szabadtéri Szoborkiállítás ötletgazdája és szervezőjeként azon fáradozik, hogy a helybéli szobrászművészek mellett az ország más pontjain tevékenykedő kollégákat is összefogja, a fiatal pályakezdőknek pedig segítséget és bemutatkozási lehetőséget biztosítson.Jelen album tehát egy mind emberi, mind pedig művészi tekintetben figyelemre méltó személyiség munkásságába kíván betekintést nyújtani s egyben hálás köszönetnyilvánítás is azon nagy elődök számára, kik közvetett vagy közvetlen módon alkotói fejlődését, kiteljesedését segítették, Tóth Béla és Somogyi József mestereknek valamint a nagy szellemi elődnek AbaNovák Vilmosnak.
  
Nyolczas Erika
 

 

 

 

 

 

A révülés tehetsége

Pogány Gábor Benő mitikus alakváltásai

Szolnok, 2012. június 29. Damjanich Múzeum udvara
 
A felvilágosodás árnyéka vetül ránk. A világ minden jelenségét megmagyarázni kívánó ember igyekezett kipusztítani önmagából az álmokat, de legalábbis számûzni kívánt mindent, amit a racionalitás apró részleteket is megismerni kívánó tapogató mozdulatai el nem érhettek. A csapda bezárult, a szabad gondolat kalandja helyett maradt nekünk az egyik dogmát felváltó, másik dogma. A hit képességét fölváltani kész tudás képessége. A legvadabb következményekkel járó illúzió. Az emberiség önbizalmának megrendülése persze sokat segít. Úgy tûnik a mindenható mégsem bennünk, vagy általunk létezik, hanem rajtunk kívül keresendõ. Sõt az is lehet, hogy nem keresni kell, csak hagyni, hogy mûködjön.
Pogány Gábor Benõ olyan tudatossággal fordul szembe a szakma és a kritika által kõbe vésett kánonokkal, elvárásokkal, megszokásokkal, hogy általa akár a modernitás eszméjét is kénytelenek vagyunk újragondolni. Pedig elképzelhetõ, hogy éppen a sajátos, a személyes, a besorolhatatlanul egyedül való mûvészi teljesítmény már a „mûvészeti forradalmak” mesterséges kollektivizmusának kezdete óta figyelmeztet minket, hogy legalább kétféle útja lehet a megrendítõ mûvek létrejöttének. Az egyik a tagadás, a másik az igenlés. Az egyik a látványos szakítás a történetiséggel, a másik a természetelvû folyamatosság fönntartása. Az egyik a közösségteremtés skolasztikus útja, a másik az individuum belsõ keresése, a közösség szellemi megfogalmazására vagy akár a sejtett rendezõ elv képviseletére.  A tapasztalás és az ösztön is tévutakra vihet, ahogy jelentõs mûvekkel belakott zsákutcákat tud teremteni a tudatosság abszolutizálása, az ideologikus önfegyelmezõ szabályrendszer is.
Pogány Gábor Benõnek mégsem kell megmérkõznie ezzel az összetettséggel, mert minden – a tisztes mesterségben gyökerezõ – indulatát, gondolatát szobrai számára tartja fenn. Tehát aki formai, vagy gondolati kísérleteket sejt e plasztikák világában, az költészetet talál. Költészetet, amely az emberi lét elsõ pillanatától (ha volt egyáltalán ilyen elsõ pillanat az állati létbõl való kiválásunk fölmérhetetlen folyamatában) mítosz-teremetõ gesztus. Persze létezésünk már önmagában is az, hiszen történelmünk ismételt és ismételt újramondásával a fantázia világát is gazdagítja, mondható mesét is teremt a puszta értelmezésen és a tudományon túlmutató képességünk. No, ezen a tájon találhatunk táptalajt Pogány Gábor Benõ munkásságában. Ez a szobrászat nem tud és nem is akar felejteni. Összegyûjtött emlékképei mégsem posztmodern idézetek, nem az újra összerakott részletek mámorát kínálják, hanem az emberiség kulturális élményeinek ezredforduló utáni izgalmas megfogalmazását. Fölismerhetõ utalásai ellenére is gyökeresen új, eredendõen mégis õsi élményeket hív elõ, s azt a hibát aligha szabad elkövetnünk, hogy a historikus gondolkodás könyvelõihez méltó buzgalommal datálni kezdjük a munkák ihletõ eredetét. Nem. Pogány Gábor Benõ természetelvû, fantáziával termékenyült figuralitása a legigényesebb absztrakció, hiszen a leghagyományosabb szobrászi eszközökkel ad esélyt a meghökkentõen szabad képzettársításoknak. A viaszvesztéses bronzöntés ködbe veszõ technológiai kezdete sem ad kapaszkodót, nem skatulyázható a szerkezet nyomán a Somogyi József, Kerényi Jenõ utáni szobrászat világába ez a plasztikai nyelv, ahogy a köztériség teatralitását is levetik magukról a rejtett üzenettel bíró, meditatív személetet kínáló alakváltások. A tárgyi utalások is inkább kortalanná teszik a jelzéseket, s a természet közvetlen üzeneteként jelenítenek meg mindent, ami emberi, ami a köznapi létezés feltételeként drámai. Még azt is óvatosan vetíteném erre a szobrászati udvartartásra, hogy mindösszesen az eredendõ magyar szobrászat tárgyi jeleit foghatjuk-e kellõ érzékenységgel e munkák láttán. Hiszen a mítosz, a mitológia köthetõ ugyan a lejegyzés nyelvéhez, a történetet hordozó népek csoportjához, de e történetek eredendõen európaiak és még inkább egyetemesek. Nincs a világon az a civilizáció ahonnan kihalt volna a
vadászösztön, a szerelmi vágy, a gyógyítás képessége, a ráolvasás varázsa. Nincs az a városi vadon, nincs az a betonrengeteg, ahol ezek az eredendõen emberi tulajdonságok elõ nem törnek.  Maga a szobrászat a tudatos szerkezetépítés mintázás, gipszöntés, lekopogás, homokformázás, viaszveszejtés, bronzöntés, csiszolás, cizellálás ritmusában ott hordozza a tehetséget elõhívó révület esélyét. Minden valamirevaló mûvész képes elõhívni magából a teremtés pillanatát lehetõvé tévõ lelkiállapotot, ami persze úgy hozza magával a lázat lehûtõ kételkedést, a kínnal, mámorral vegyülõ megfejthetetlen létformát, hogy az még az alkotó elõtt is örök titok marad. Pogány Gábor Benõ már ismeri ezt a titkot, s ami ránk tartozik belõle azt a maga teljességében meg is tudja mutatni. Neki és magunknak csak annyit: minél gyakrabban lehessünk e teremtõ látomás tárgyi megmutatkozásának (tehát önnön múltunknak és jövõnknek) ámuló részesei.
   
Antall István
 

 

 

 

 

 

Küszöbön innen és túl

 
Ingatag, ácsolt létra tetején héjszerû embertestével, madárfejébõl kinõtt agancskoronával különös teremtmény görbed sámándobja fölé. Karjai helyén lobogó szárnyak, patás lába örvénylõ vitustánc ütemére dobban.
Pogány Gábor Benõ szobrai közt állok. Körülöttem négy mitikus lény bronzba öntött alakja magasodik. Nehéz tömegeikbõl ívek feszülnek, tengelyek csavarodnak egymást metszõ spirálokká. A forma  testrésszé öblösödik, majd ismét kisimul, hullámzó drapériává alakul, hogy aztán átadja a helyét az ürességnek, amely akár a kerékagy, forgatja, pörgeti maga körül a súlyos anyagot. A dermedt fém váltakozva ölti magára a kõ, a csont, a feszülõ bõr vagy a göcsörtös fa alakját egy õsi táncban. Vajon külsõ erõk faragták, vagy önnön magából növekedett egy idõtlen, belsõ mozdulat által? A formálódás, vagy a szertefoszlás tanúja vagyok éppen? Talán mindkettõ. Az azonban bizonyos, hogy sûrûn szõtt szimbólum-rétegekkel állok szemben, és ismereteim legjavát latba kell vetnem, hogy áthatoljak rajtuk. Az íj, a könyv, a bot és a köpönyeg, az agancs, a létra és a dob megannyi útjelzõ. Az asszociációk korokat, kultúrákat, kontinenseket kötnek össze. Körbejárom a szobrokat, meg-megállok hátrakulcsolt kézzel, közelebb lépek, majd vissza. Szakértõ szemmel mérlegelek tömeget, formát, súlypontot és felületet, azután kissé odébb kényelmesen helyet foglalok egy padon és összegzem a látottakat. Tudom, hogy az emberi képalkotás hatalmas történetét a kezdetektõl átszövi a különbözõ képzeletbeli lények megjelenítése. Vallások, mítoszok és mesék hõsei õk, az ember vágyainak és félelmeinek kísérõi. Ezek között is sajátos helyet foglalnak el a félig ember-félig állat, vagy más szóval therianthropikus ábrázolások.
A dél-afrikai Drakensberg hegység sziklarajzaitól a hindu Ganésán, az egyiptomi Oziriszen és Anubiszon át a legújabb kor vámpírjaiig számos példa szemlélteti azt a törekvést, hogy az ember az egyes állatszellemeknek tulajdonított erõket magáévá tegye.
Ez a kultúrtörténeti hagyaték a gondos kutatások révén napjainkra közkinccsé lett. Pogány Gábor Benõ szobrai így egyesítik magukban a kultikus célzatú, tömör megfogalmazások erejét, a totemek rendíthetetlenségét és a természethû, anyagszerû kialakítás drámai hõfokát.
Elégedetten ülök a padon. Értõ véleményem kialakítottam, lám, tájékozott, büszke mûélvezõ vagyok.
Azután valami más is történik. A környezõ hangok fokozatosan felerõsödnek és különválnak bennem, miközben a szemem lassan lecsukódik. Nem alszom. Az izmaim pattanásig feszülnek, de a testem könnyed és laza, tagjaimban egyre erõsödõ meleg vibrálás terjed szét, a bõröm felülete pedig mintha feloldódna a térben. Tudva tudom, hogy mozdulatlanul ülök, és mégis, az egész lényemen hullámok vonulnak át és én belül lassan, óvatosan megemelkedem. A lombsusogás szavakká sûrûsödik, valamiféle ütemes kántálássá. Még nem értem,
de tudom, hogy hozzám szól. Lehunyt szemhéjaim mögött figyelem, ahogy a bronzba dermedt sámánalak megmozdul, és lassan lüktetõ táncba kezd. Szívverésem, akár a harangkondulás.
  Vajon valóban csak a képzelet szülöttei lennének õk mind, istenségek, démonok és angyalok, mindenféle égi, földön járó és földalatti teremtmények, akik átvonulnak hosszú évezredeken? Természetesen igen. A régi korok embere ugyanis tudta, hogy a világ teljes egészében a saját képzelete. Ebben a világban minden tapasztalható, érezhetõ, átélhetõ dolog azonos valóságértékkel bírt, és ez éppoly megfellebbezhetetlen tény volt, mint a szerelem érzése, amely nem igényel semmiféle bizonyítást. Ebben a világban az állatok azt jelentették az ember számára, amit a báb jelent a pillangónak. Ebben a világban az ember hálát és tiszteletet érzett az állatok iránt és velük együtt táncolt. Az elejtett szarvas elhomályosuló tekintetében saját halálát látta. Ám a régi korok beavatottjai azt is tudták, hogy a halandó élet sem más, mint képzelet.
Lebegve ülök a padon. A szemem nyitva, légzésem szabályos. A retinámon, két világ küszöbén, ezen a szent helyen ott remegnek a szobrok: az állatszellemekkel táncoló sámán, a hátrafelé nyilazó emberszarvas, a láthatatlant kísértõ garabonciás diák, és az, akitõl mindig féltem, de már nem: a Küszöb Őrzője.
A belső képzetek érzékelését a pszichológia entoptikus látásnak nevezi. A születetten vak ember számára teljes értékû valóság. Most már számomra is.
   
Verebes György
 

 

 

 

 

 

Az égbe lépő alak

 
Újabb elégtétel Aba-Novák Vilmosnak. Ezzel az alcímmel jelent meg Péntek Imre írása 2001-ben Aba-Novák Vilmos A magyar–francia történelmi kapcsolatok címû monumentális pannójának székesfehérvári felállításáról, valamint a kérdés körül kialakult politikai és sajtóvitáról. Pedig talán helyesebb lett volna úgy fogalmazni, újabb elégtétel a fehérváriaknak, vagy újabb elégtétel a magyar mûvészet szerelmeseinek, esetleg újabb elégtétel az Aba-Novák mûvészetét szeretõ közönségnek. Mert ugyan igaz az, hogy az 1937-es párizsi világkiállítás nagydíját is kiérdemlõ mû újbóli, s remélhetõleg végleges felállításával igazságot szolgáltattak Aba-Nováknak is, ám az ügyért harcolók elsõsorban önmagukért cselekedtek. Magukat és az utódaikat is meg akarták ajándékozni azzal az örömmel, amit ennek a hatalmas lélegzetvételû mûnek a befogadása jelent. Egy olyan alkotásról van szó, amit még a második világháború elõtt ajándékozott a kormány Székesfehérvárnak, annak a városnak, ahol Aba-Novák több jelentõs seccójával is végérvényesen nyomot hagyott.
Újabb elégtétel a mai nap is, amikor Aba-Novák szobrát állítjuk fel, amikor az utókor ilyen módon is tiszteleg elõtte, amikor egy kortársunk, Pogány Gábor Benõ mûvészi interpretációján keresztül nézhetünk szembe azzal a nagyformátumú mûvésszel, aki városunk utcáit és tereit járva hozzánk hasonlóan maga elé képzelhette azokat az óriásokat, akik létrehozták ezt a csodás várost, s valóságos hazával ajándékozták meg az addig csak vándorló, kalandozó õseinket. Az Aba-Novák-szobor felállítása tehát újabb elégtétel a fehérváriaknak és a nagy festõ mûvészetét szeretõ közönségnek. Péntek Imre 14 évvel ezelõtti szavaival úgy is fogalmazhatunk, hogy „a szellemi sírból, ahova ellenfelei szánták, van föltámadás”. De nem csupán Aba-Novák feltámadásáról beszélhetünk, hanem a királyi városéról is. Arról a városról, amelynek régi utcáit, tereit eldózerolták, helyükre panelrengeteget építve, arról a városról, amit deszakralizáltak, s meg akartak fosztani múltjától, az államalapításhoz, s elsõ szent királyunkhoz kötõdõ identitásától. Ahol a kommunista diktatúra éveiben Aba-Novák seccóit is lemeszelték, s hálát kell adnunk a sorsnak, és néhány jó lelkû embernek, hogy nem verték le a vakolattal együtt.
Van tehát feltámadás, s láthatólag olyannyira eleven mindaz, ami újjászületett, hogy az avittságról, áporodott szagú múltidézésrõl, retrográdizmusról, a Horthy-korszak restaurációjáról összevissza hadováló ellenfeleink úgy félnek ettõl a szellemi, lelki önmagunkra találástól, egy új nemzeti kánontól és kurzustól, mint ördög a tömjénfüsttõl.
S mi bajuk van Aba-Novákkal? Az, amit Rockenbauer Zoltán is kiemelt a pannó 2001-es kiállításakor: Aba-Novák „akarta és tudta a mûvészetnek azt a szerepét, amely a legközelebb lép a befogadóhoz, a közönséghez, az egyes emberhez. Mert emlékeztet, mementót állít, megérint a múlt tágasságával.”  Igen, ez is lehet a mûvészet szerepe, s persze még sok minden más is, de ezt a feladatvállalást, ezt az alkotói ars poeticát meghatározó megközelítést nem fogadják el, vagy legalábbis nem tartják érvényesnek és korszerûnek azok, akik meg akarták fosztani Aba-Novákot az egyetemes mûvészettörténetben õt megilletõ helytõl, s akik lesajnálóan mosolyognak ránk azért, mert egy hagyományos köztéri szobor formájában is megjelenítjük õt. Igaza van Péntek Imrének: a szocialista kultúrpolitika „soha sem tudta megbocsátani Aba-Nováknak a Horthy-korszak állami megrendeléseit, a kurzus történelmi igényeit magas szinten szolgáló (és nem kiszolgáló) mûveit, amelyeken a délceg tartású, markáns arcú Horthy kormányzó is megjelent a magyar kormányzók, Hunyadi János és Kossuth Lajos mellett. […] A tétel a következõ: a Horthy-korszak »hivatalos mûvészetében« nem születhettek értékek. Állítják ezt azok, akik a Kádár-korszak »hivatalos mûvészetének« kritikátlan dicsõítõi voltak minden lehetséges fórumon.” Mára ezt a tételt jóval általánosabb tartalommal ruházták fel, ezért lehet „értékrendi” alapon mosolyogni azokon, akik olyan embereknek állítanak emléket mint amilyen Aba-Novák volt, s akik egy ilyen szobor megalkotásával és felállításával meg akarnak érinteni másokat a múlt tágasságával. És ez a kaján vigyor még torzabb lesz, ha a romkerti seccó irányába tekintõ, égbe lépõ alaknak a kezében meglátják a keresztté összeálló ecseteket.
Bennünket viszont nem zavar ez a lesajnáló mosoly, sõt mi felszabadultan nevetünk, mert valamennyi ilyen és ehhez hasonló apró gyõzelmünkkel visszaveszünk egy darabot az ellopott, elhazudott múltunkból.
Elõttünk áll egy korábban csak fényképek alapján elképzelt robosztus, tekintélyt parancsoló alak, aki ugyan nagyon korán, mindösszesen 47 évesen halt meg, de fantasztikusan gazdag életmûvet hagyott ránk. Érett alkotónak, határozott, erõs férfinak látjuk, hiába is keresnénk markáns arcvonásai mögött az éppen száz esztendõvel ezelõtt a nagy háború poklában megsebesült 21 éves fiatalembert, aki 31 hónapig szolgált a fronton. Persze tudjuk, nemcsak a háborúban, hanem a hétköznapokban is hõs volt, aki a hazájához és a nemzetéhez mindig hû maradt. Ennek a nagyszerû magyar festõnek és a kiváló kortárs szobrásznak a bronzba öntött találkozása a királyi város kapujában, Szent István szarkofágjának közelében egy újabb példa arra, hogy van feltámadás a szellemi sírból, s van közös magyar jövõ.
   
L. Simon László
 
FEL