Előszó

​E vaskos kötet melyet a Tisztelt Olvasó a kezében tart Pogány Gábor Benő szobrászművész eddigi munkásságának, gondolatiságának bemutatására vállalkozik. Élő művész lévén a cél nem egy retrospektív monográfia, inkább egyfajta összegzés, melyet olyan művészek érdemelnek ki, akik kiforrott stílusukkal, mondanivalójukkal, jellegzetes formavilágukkal, nagyszámú alkotásaikkal előkelő helyet foglalnak el a kortárs művészek sorában. Az album különlegessége, hogy művészettörténeti elemzések helyett az alkotások reprodukcióit Pogány Gábor Benőhöz közel álló, hozzá baráti szállal fűződő személyek esszéi, narrációi kísérik. Ezek az írások önmagukban is irodalmi értékűek s szerzőik maguk is művészek. Erősen emocionális hangvételük, merész képzettársításaik, a művészi elragadtatás mámorába is betekinteni engedő esszéik olykor könnyebben rávezetik a szemlélőt a mű megértésére, mint egy az alkotáshoz kívülről közelítő műelemzés. Az efféle reflexiók a műkedvelők számára is izgalmasak, hiszen ritkán akad alkalom arra, hogy megtudjuk hogyan vélekednek egymásról az alkotók, milyen hatást vált ki bennük egy-egy művésztársuk munkája. Talán éppen ezek miatt szokták belső művészi berkekben az efféle kiadványokat „Művészkönyv“ kifejezéssel illetni, hiszen művészről és annak művészetéről szól, művészek tolmácsolásával. A klasszikus monográfiákban, melyek az objektivitásra, pártatlanságra helyezik a hangsúlyt az érzelmek nem kaphatnak ekkora teret. Jelen kötet kísérő szövegeinek egy része szoboravatók megnyitó beszédeként hangzott el, míg mások külön e könyv kedvéért íródtak. Alkotóik Verebes György festőművész, zeneszerző, Verebes Ernő zeneszerző, író, dramaturg, L. Simon László író, szerkesztő, kulturális szakértő. „A révülés tehetsége” címet viselő szöveg megjelentetésével e kötet az elhunyt Antall István újságíró, szerkesztő emléke előtt is tisztelegni kíván, ki a hírközlés és média csatornáin keresztül, fáradhatatlan munkájával, tiszta lényeglátásával, irodalmi értékű írásaival a magyar kortárs művészet legfőbb szóvívője volt. Ikonikussá vált jelmondatával miszerint „vidéken is van kultúra” a főváros pezsgő, és a sokszor álmosnak, periférikusnak bélyegzett vidék kulturális élete közé kívánt hidat verni. A lelki elmélyülést és megértést segítő narrációkon túl Pogány Gábor Benő művészetének minél teljesebb megismerését a kötet bőséges képanyaga is segíti. Az eltérő szobrászati műfajokba tartozó alkotások (érem, kisplasztika, dombormű, síremlék, portrészobor, monumentális emlékművek) külön-külön tematikus csoportokban kerülnek bemutatásra, kronoligikus sorrendben, ám itt is tetten érhető a szubjektum. Mivel a reprodukciók összeválogatása és szerkesztése a művész pontos instrukciói szerint történt a képek mérete egyúttal azt is sugalmazza az olvasó számára, hogy Pogány Gábor Benő mely munkáit tartja a leghangsúlyosabbaknak.
A kép és szöveganyag összevetése során az olvasóban felmerülhet némi hiányérzet. A művésztársak méltató írásainak középpontjában Pogány Gábor Benő mitologikus, magyar ősvallásban gyökerező alkotásai állnak, míg a köztéri szobrok, emlékművek kevésbé kerülnek említésre. Talán ez is betudható a művészkönyvek sajátosságának, hiszen az alkotó társak jól tudják, hogy külső megrendelésre készített munkák esetében a művész keze többnyire kötve van. A megrendelő olykor túlságosan is konkrét elvárásai sok esetben behatárolják a művész szabadságát arról nem is beszélve, hogy történelmi alakok, nemzeti hősök esetében a közízlés is klasszikusabb hangvételt vár el. Míg a laikus közönség az érthetőségben leli örömét, addig a művésztársadalom és a mélyebb műértő réteg a szövevényes szimbólumok elemzésének, az értelmezések sokféleségének izgalmát keresi. A köztéri szobrok esetében a titok a részletmegoldásokban rejlik. A történelmi hitelességgel ábrázolt, aprólékos kidolgozású viseletek, ismerős arcvonások ellenére a gesztusok, a bonyolult geometriai formák mentén rendeződő kompozíciós szerkesztés még a leghagyományosabbnak tűnő témáknak is újszerű interpretációját adják.
Pogány Gábor alkotásait szemlélve az a kérdés is felmerülhet bennünk, miszerint hogyan tud egy művész egyforma érzékenységgel közelíteni mind a kereszténység, mind pedig a sámánizmus felé? Neobarbarizmus vagy nemzettudat, hit vagy hitetlenség, elfordulás vagy visszafordulás? Vajon kizárhatja-e egyik a másikat? Honfoglaló őseink tudatában nem létezett effajta szelekció. A sámán görcsös kínok közt vergődő teste egy transzcendens erővel való egyesülés során vajon sokban különbözött Szent Teréz extázisától? A sámán dobjának és csörgőjének ritmikája vajon nem éppoly szívhangszerű mint a harang kondulás? Vajon a különböző termékenységvarázsló rítusokat, szerelmimágiákat űző, Kiszebábút égető parasztság nem volt egyszersmind templomjáró, mélyen Istenhívő nép is? A válasz a kultúrák egymásra épülésében, sokszínűségük tudományos objektivitással való elfogadásában kell hogy gyökerezzen. A művész effajta szobrainak fontosságáról és létjogosultságáról a téma egyik szakértője, az ősi szimbólumokat ugyancsak kultúrmisszióként hirdető Jankovics Marcell is elismerően nyilatkozott. Pogány Gábor Benő azonban hasonlóan fontosnak tartja az egyház és a művészet kapcsolatát is. Az egyetemes művészettörténet világhírű alkotásainak nagy része az egyház megrendelésére készült. A különc, nem ritkán botrányaikról is elhíresült művészek egyszersmind a pápák kegyeltjei is voltak. Mára az efféle kapcsolatok megfakulni látszanak. Pogány Gábor Benő nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy a magyarországi keresztény egyházakat és a kortárs művészeket újra egymás felé közelítse annak érdekében, hogy a templombelsők szériakegyszobrait művészi produktumok váltsák fel, a közepes kvalitású dekorátorok falképei helyett nagyszabású, kortárs freskók jelenjenek meg, a XX. század egyházi vértanúinak emlékét szöveges márványtáblák helyett szobrok hirdessék.
Végezetül ki kell emelnünk a Szolnoki Művésztelep szerepét is, hiszen mind Pogány Gábor Benő, mind pedig a kötetben publikáló művésztársak ezer szállal kötődnek e csoportosuláshoz. Az 1902-ben alapított Szolnoki Művésztelep egyike a legrégebben folyamatosan működő művészkolóniának Magyarországon. Míg az itt dolgozó alkotók stílusát laza, addig egymáshoz kötődő emberi kapcsolatát erős kohézió jellemzi. Pogány Gábor Benő 2002 óta a Szolnoki Művészeti Egyesület alelnöke, majd elnökeként komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy ez az aktív és konstruktív csoport a szorongató anyagi helyzet, a politika hol oda, hol pedig elforduló figyelme ellenére életben maradjon. A pARTicum Biennálé Szabadtéri Szoborkiállítás ötletgazdája és szervezőjeként azon fáradozik, hogy a helybéli szobrászművészek mellett az ország más pontjain tevékenykedő kollégákat is összefogja, a fiatal pályakezdőknek pedig segítséget és bemutatkozási lehetőséget biztosítson.
Jelen album tehát egy mind emberi, mind pedig művészi tekintetben figyelemre méltó személyiség munkásságába kíván betekintést nyújtani s egyben hálás köszönetnyilvánítás is azon nagy elődök számára, kik közvetett vagy közvetlen módon alkotói fejlődését, kiteljesedését segítették, Tóth Béla és Somogyi József mestereknek valamint a nagy szellemi elődnek AbaNovák Vilmosnak.

Nyolczas Erika

Foreword

This thick volume the Dear Reader is holding in his/her hand tries to introduce of the work and the spirit of Gábor Benő Pogány, the sculptor. Since he is a living artist, we didn’t wish to create a retrospective monograph, rather a summary, which can be achieved by those artists, who have a privileged place among the contemporary artists based on their matured style, typical forms and many creations. This album is special, because the reproductions of his art is accompanied by essays and narrations written by Gábor Benő Pogány’s closest friends instead of art historical analyses. They have literary value, and their creators are artists as well. Since they are very emotional, they contain brave associations, and let the viewer peak into the ecstasy of creation, they help him to understand the creations more easily than an art historical analysis, which approaches the creations from the outside. These reflections are also exciting for the amateurs, since we rarely have the chance to learn, what they think of each other, and what kind of effect does the work of another artist have on them. This might be the reason why such publications are called ”Artbook” within the art-world, for it is about an artist and his art, interpreted by artists. In those classic monographs, which emphasize objectivity and impartiality, emotions play a less significant role. Some of the texts accompanying this volume were delivered at exhibition openings, others were written especially for this book. Their creators are György Verebes, painter, composer, Ernő Verebes, composer, writer, dramaturg, and László L. Simon writer, editor, cultural specialist. By publishing the ”Talent of trance” this volume wishes to bow before the memory of István Antall journalist and editor, who was the primary spokesperson of the Hungarian contemporary art through the channels of telecommunication and media, with his untiring work, his clean vision and his texts of literary value. His slogen ”there is also culture in the country”, which became iconic tried to build a bridge between the throbbing cultural life of the busy capitol and the dreamy, peripheral countryside.
Besides the narrations, which contribute to spiritual absorption and understanding, the numerous illustrations also help us to fully understand the art of Gábor Benő Pogány. The creations, which belong to different sculptural genre (medal, small sculpture, relief, tomb, portraits, huge monuments), are introduced in different thematic groups, in chronological order, but it is also subjective. Since the selection and the editing of the reproductions was done by the strict instructions of the artist, the size of a picture suggests to the reader, which works are the most important for Gábor Benő Pogány.
When the reader compares the texts to the pictures, he might feel, that something is missing. In the center of the praising essays of the colleagues are the mythological creations of Gábor Benő Pogány, which have their roots in the ancient religion of Hungary, while the public sculptures are not mentioned that often. Maybe this is also one of the specialities of an artbook, since the colleagues are well aware of the fact, that if someone creates art for a commission, his hands are tide most of the time. In many cases the commissioner’s definite expectations set boundaries to the freedom of the artist, not to mention the fact, that the taste of the public expects a more classical tone from works depicting national heroes, and historic figures. While the uninitiated public enjoys the understandable, the art society and the deeper expert looks for the excitement of analyzing the complicated symbols and the variety of understandings. In case of the public sculptures the secret lies within the detailed solutions. Despite the authentically depicted, perfectly finished clothing and the familiar features, the gestures and the compositional construction, which settles along the complicated geometric forms, provide a newish interpretation even for the seemingly most traditional topics.
While looking at Gábor Pogány’s creations we might ask the following question: How is it possible, that an artist can approach christianity and shamanism with the same sensitiveness? Neo-barbarism or national awareness, faith or disbelief, turning away or turning back? Can one exclude the other. In the minds of our conquering ancestors there was no such selection. Is there a difference between the convulsive writhing of the shaman’s body, as he unites with a transcendent power and the ecstasy of Saint Therese? Isn’t the rhythm of the of the drums and rattlers of the shaman just as heartbeat-like, as the chime of the bells? Isn’t it true, that the peasants, who practiced fertility rituals and love wizardry, also believed deeply in God? The answer has to be rooted in the strong connection between cultures and in the acceptance of their variety with scientific objectivity. Marcell Jankovics, one of the experts of this topic, who also preaches the ancient symbols as a cultural mission, spoke highly of the importance and necessity of these kinds of sculptures of the artist. Yet to Gábor Benő Pogány the connection between art and church is just as important. Most of the famous creations of the universal history of art was created on the church’s commission. The eccentric, sometimes even scandalous artist were also the favorites of the pope. Nowadays these connections seem to fade away, yet Gábor Benő Pogány set himself a great target. He tries to bring closer the Christian churches and the contemporary artists of Hungary, so that the serial-icons inside the churches can be replaced by artistic products, the frescos of mediocre decorators can be replaced by magnificent temporary frescos, and the memory of the martyrs of the 20th century can be remembered with sculptures instead of marble tablets.
Finally we have to emphasize the importance of the Art Colony of Szolnok, because Gábor Benő Pogány and all the authors of this volume are strongly connected to this group. The Art Colony of Szolnok, which was founded in 1902, is one of the oldest functioning artist colonies in Hungary. The style of the artists, who work there, is rather loose, but their interpersonal relationship is tight. Gábor Benő Pogány has been vice-president and later president of the Art Association of Szolnok since 2002. He made strong efforts to keep this active and constructive group alive despite money troubles and the currant political situation. As creator and organizer of the pARTicum Biennale Open Air Sculpture Exhibition he tries to build a bridge between the sculptors of Hungary, and provide help and exhibition space for young sculptors.
This album allows us to glimpse into the work of a special person and a special artist, and it is also a tribute to those great ancestors, who directly or indirectly contributed to his creative development and achievement – to the tutors Béla Tóth and József Somogyi, and to the great spiritual ancestor, Vilmos Aba-Novák.

Erika Nyolczas

Avant-propos

​Le volume lourde que vous, cher lecteur, tenez dans la main a pour but de présenter l’oeuvre et la philosophie du sculpteur Gábor Benő POGÁNY. Parlant d’un artiste vivant, le présent ouvrage n’est pas une monographie rétrospective, mais plutôt une sorte de résumé mérité par ceux qui, ayant un style achevé, un message artistique important, un façonnage caractéristique et un bon nombre d’oeuvres d’art ont atteint un rang élevé parmi les artistes contemporains. La spécialité du présent livre d’art est que les reproductions des sculptures de Gábor Benő ne sont pas accompagnées par des analyses esthétiques mais par des essais ou des narrations des personnes proches de l’artiste. Ces essais dont les auteurs sont aussi artistes ont leur propre valeur littéraire. Ton hautement émotionnel, associations audacieuses, initiation au ravissement d’extase artistique: voilà les caractéristiques qui peuvent mieux aider le spectateur à comprendre l’oeuvre d’art qu’une analyse objective qui le décrit du dehors. Ce type de réflexion est aussi excitant pour les amateurs de l’art car c’est une des rares occcasions pour apprendre comment les artistes pensent l’un de l’autre, quel est l’effet exercé par le travail de l’autre artiste. Cela peut être la cause du fait qu’au sein des cercles d’artistes, ce genre se nomme «livre des artistes» puisque ce type de publication parle d’un artiste et de son art par des artistes.Les émotions n’ont pas de si grande espace dans les monographies qui soulignent l’objectivité et l’impartialité. Une part des textes d’accompagnement publiés dans le présent volume a été prononcée comme discours d’ouvertures d’installations de statues, tandis que les autres textes sont nés pour ce livre. Ses auteurs sont: György VEREBES (peintre et compositeur), Ernő VEREBES (compositeur, écrivain et dramaturge), László L.SIMON (écrivain, éditeur et expert culturel). C’est par la publication de l’écrit intitulé «L’art du ravissement» que le présent livre rend l’hommage à la mémoire du défunt István ANTALL, journaliste éditeur qui, par son travail inlassable, sa vision claire du fond des sujets et ses articles d’une grande valeur littéraire est devenu un médiateur véritable de l’art moderne contemporain. Sa consigne est devenue célèbre: «Mais il y a de la culture en province!» Son but était de faire un pont entre la vie bouillonnante de cultures de la capitale et la vie culturelle de la province paraissant lente et ennuyeuse. En dehors des narrations qui aident la compréhension spirituelle, un nombre abondant de photos sur les ouvres de Gábor Benő POGÁNY fait comprendre le mieux possible son art. Les objets d’art appartenant aux différents genres (comme médailles, statuettes et autres objets d’ornement, reliefs, monuments funéraires, portraits sculptés, monuments commémoratifs) sont présentés à différent groupes thématiques, suivant l’ordre chronologique, mais l’on peut découvrir y aussi le côté subjectif. La sélection et l’édition des photos ont été accomplies par les instructions détaillés de l’artiste alors les tailles de photos suggèrent au lecteur quelles sont les oeuvres considérées comme les plus importantes parmi celles sculptées par lui. En comparant les textes aux photos, le lecteur peut sentir que quelque chose y manque.
Ce sont les travaux mithologiques enracinés dans la religion archaïque des Hongrois qui font le sujet principal des hommages des compagnons artistes pendant que les sculptures publiques et les monuments commémoratifs soient peu mentionnés. C’est peut-être une des caractéristiques des «Livres des artistes». Les artistes savent bien que leurs mains sont souvent liées en cas d’une commande extérieur. La liberté d’un artiste est limitée par les exigences parfois trop concrètes du client. En cas des figures historiques ou des héros nationaux, le goût du public préfère une représentation classique. Tandis que le grand public aime la clarté des oeuvres d’art, la société des artistes et des experts cherche l’excitation dans l’analyse des symboles mystérieux et la multiplicité d’interprétation. En cas des sculptures publiques, le secret se trouve dans l’élaboration des détails. Bien que les visages soient bien connus et représenté d’une authenticité historique, bien que les costumes soient méticuleusement sculptés, même les sujets les plus traditionnels sont interprétés comme nouveaux à l’aide des gestes et de la composition par des formes géométriques compliquées. En contemplant les oeuvres de Gábor POGÁNY, une autre question peut se former: comment est un artiste capable d’approcher avec la même sensibilité du christianisme que du chamanisme?
Qu’est-ce qu’il y a là? Du néobarbarisme ou du patriotisme, de la foi ou de l’athéisme, tourner le dos ou retourner quelque part? Est-ce que ces deux s’excluent mutuellement? La conscience de nos aïeuls venant dans les Karpathes ne connaissait pas cette distinction. Le corps du chaman affligé par la douleur lors de la communion avec une force transcendante diffêre-t-il vraiment de celui de Saint-Thérèse en extase? Le rythme du tambour et du grelot du chaman n’évoque-t-il pas le battement de coeur tout comme la sonnerie de cloche? Les villageois qui exerçaient la magie pour la fertilité et pour l’amour, et qui brûlaient le symbol païen de l’hiver à chaque printemps n’étaient-ils pas à la fois bons chrétiens qui allaient régulièrement à la messe? La réponse doit se trouver dans l’imbrication des cultures et l’acceptation scientifiquement objective de leur diversité. La raison d’être, voire même l’importance de telles sculptures de M. Pogány sont soulignées par un expert du sujet, M. Marcell JANKOVICS qui est aussi missonnaire des symbols anciens.
​Toutefois, Gábor Benő POGÁNY trouve aussi important la bonne realtion de l’art avec l’église. Une grand part des chef-d’ouevres mondialement connus a été faite pour le commendement de l’église. Les artistes excentriques, célèbres souvent pour leurs scandales étaient à la fois les protégés des papes. L’objectif de Gábor Benő POGÁNY n’ est pas moins que l’approchement des églises chrétiennes de la Hongrie et des artistes contemporains pour que les sculptures de séries se trouvant dans les églises soient remplacées par des produits artistiques, pour que les murs des églises soient décorés par de grandioses fresques contemporaines au lieu des peintures murales de qualité médiocre. Il est aussi nécessaire que la mémoire des martyres de l’église catholiques décédés au vingtième siècle soit conservé par des statues au lieu de simples tableaux commémoratifs en marbre.
​Pour finir, nous devons mettre en relief le rôle de la Colonie des Artistes de Szolnok. Gábor Benő POGÁNY, pareillement aux compagnons artistes publiés dans le présent volume, est lié par milliers de fils à cette instution. Fondée en 1902, la Colonie est l’une des plus vieilles communautés artistiques en activité continue en Hongrie.
Le style des artistes travaillant ici est três varié, il n’est guère de points communs dans leurs oeuvres d’art. Contrairement à cela, il y a de très bonne relations personnelles entre les membres de la Colonie. Gábor Benő POGÁNY Vice-président, puis président de l’Association des artistes de Szolnok, Gábor Benő POGÁNY faisait toujours des efforts pour tenir ce groupe actif et positif vivant malgré les crises financières et malgré l’attention insuffisante de la politique. Comme initiateur et organisateur de l’Exposition des sculptures externes pARTicum, il travaile pour faire une union non seulement des sculpteurs locaux mais aussi des collègues vivant en autres régions du pays. Il veut également offrir une aide et la possibilité de l’exposition pour les débutants.
Ce présent livre est donc le portrait d’un personnage qui est singulier en tant qu’homme et artiste. En même temps, c’est un hommage reconnaissant dédié aux maitres du sculpteur: Béla TÓTH et József SOMOGYI ainsi qu’au grand prédécesseur : Vilmos ABA-NOVÁK.

Erika Nyolczas

Vorwort

​Dieser dicke Band, den der Geehrte Leser in der Hand hält, bemüht sich die Werke und den Geist von Gábor Benő Pogány, der Bildhauer. Da er ein lebendiger Künstler ist, wir wollten keine rückblickende Monographie erstellen, sondern eine Zusammenfassung, die von diejenigen Künstlern verdient werden kann, die anhand ihres reifen Styls und zahlreihen Werke eine besondere Stelle besitzen unter den zeitgenössischen Künstlern.
Dieses Album ist ungewöhnlich, weil die Reproduktionen seiner Schöpfungen statt kunsthistorische Analysen von Essays und Erzählungen begleitet werden, die seine Freunde geschrieben haben. Sie sind vom literarischen Wert, und ihre Verfasser sind auch Künstler. Da sie sehr emotional sind, mutige Assoziationen beinhalten, und dem Zuschauer ein Blick in die Ekstase der Erschaffung werfen lassen, der Zuschauer kann die Werke besser verstehen, sie erklären die Werke viel verständlicher, als eine kunsthistorische Analyse, welche die Erschaffungen eher von Außen betrachtet. Diese Reflexionen sind auch für die Amateure aufregend, denn es gibt wenige Möglichkeiten zu erfahren, was die Künstler über einander denken, und was für eine Wirkung die Kreation von einem anderen Künstler auf sie hat. Dieser Band erzählt über ein Künsler und sein Kunst mit den Wörtern von Künstlern, und vielleicht deshalb werden diese Art von Publikationen in der Welt der Künstler ”Kunstbuch” genannt. In den klassischen Monographien, die eher die Objektivität und die Unbefangenheit betonen, spielen die Emotionen eine kleinere Rolle. Manche der Texte in diesem Band sind bei einer Ausstellungseröffnung vorgetragen worden, andere sind speziell für dieses Buch geschrieben worden. Ihrer Verfasser sind György Verebes, Maler, Komponist, Ernő Verebes, Komponist, Schriftsteller, Dramaturg und László L. Simon, Schriftsteller, Editor, Kulturspezialist. Mit der Veröffentlichung von ”Das Talent von Trance” möchte dieser Band die Ehre von István Antall, Journalist und Editor bezeigen, der der vorrangige Sprecher der ungarischen zeitgenössischen Kunst war via Telekommunikation und Medien, durch seine unermüdliche Arbeit, und seine literarische Texte. Sein Werbespruch ”auch auf dem Land gibt es Kultur”, der ikonisch geworden ist, wollte eine Brücke zwischen dem pulsierenden Kulturleben der Hauptstadt, und dem träumerischen, abgesetzten Land.
Neben den Erzählungen, die zu den spirituellen Absorption und Verständnis beitragen, die zahlreichen Illustrationen sind auch sehr hilfreich, wenn wir die Kunst von Gábor Benő Pogány komplett verstehen wollen. Die Schöpfungen, die unterschiedliche bildhauerische Kategorien representieren (Medaille, Kleinplastik, Relief, Grabmal, Porträt, riesige Denkmale) werden in verschiedene thematische Gruppen vorgestelt, in der zeitliche Ablauf, aber hier kann man auch das Subjektive entdecken.
Da bei der Auswahl und der Bearbeitung der Reproduktionen die Instruktionen des Künstlers gefolgt wurden, die Größe des Bildes representiert gleichzeitig dessen Wert für Gábor Benő Pogány.
​Wenn der Leser die Bilder und die Texte miteinander vergleicht, er kann das Gefühl haben, dass etwas fehlt. In der Mittelpunkt der von den Kollegen verfassten, lobenden Texte stehen die mythlogische Schöpfungen von Gábor Benő Pogány, jedoch seine öffentliche Skulpture werden seltener erwähnt. Vielleicht gehört das auch zu den speziellen Eigenschaften eines Kunstbuch, denn die Kollegen wissen genau, dass wenn jemand Kunst für einen Auftrag erschafft, seine Hände sind meistens gebunden.
Die manchmal viel zu konkrete Erwartungen des Auftraggebers beeinschrenken die Freiheit des Künstlers, abgesehen davon, dass das Publikum von den Skulpturen, die Nationalhelden und historische Persönlichkeiten abbilden. Eher einen klassischen Ton erwarten. Während das uneingeweihte Publikum das Verständliche genießt, dem tieferen Experten bereitet es Freude, die komplexe Symbole zu analisieren, und die viele mögliche Bedeutungen zu entschlüsseln. Was den öffentlichen Skulpturen betrifft, das Geheimnis liegt in den Details. Trotz der authentische, perfekt dargestellte Kleidung und der familiäre Gesichtszüge, die Geste und die kompositionelle Gestaltung, die sich der komplexen, geometrischen Formen entlang ordnen, liefern eine neue Interpretation sogar für die scheinbar meist traditionellen Themen.
​Wenn wir die Schöpfungen von Gábor Pogány anschauen, wir können die Frage stellen: Wie kann ein Künstler mit dem gleichen Sensibilität den Schamainsmus und das Christentum herangehen? Neo-Barbarismus oder nationaler Bewusstsein, Glaube oder Unglaube, Abrehung oder Zurückdrehung? Kann das eine das andere ausschließen? In dem Gedanken unserer erobernden Vorfahren gab es diese Selektion nicht.
Gibt es ein Unterschied zwischen den kramphaften Zuckungen des Körpers des Schamans, als er sich mit einer transzendenten Kraft vereinigt, und der Ekstase von Teresa von Ávila? Ist der Rhythmus den Trommeln und Schwätzern des Schamans nicht dem Herzklopfen ähnlich, genauso wie die Glockenläute? Ist es nicht wahr, dass die Bauern, die Fruchtbarkeitsrituale und Liebeszauber praktizierten gleichzeitig sehr glaubig waren? Die Antwort muss in der starken Verbindung zwischen Kulturen und in der wissenschaftlich objektiven Annahme ihrer Vielfalt verwurzelt sein. Marcell Jankovich, einer der Experte dieses Gebietes, wer die altertümliche Symbole auch als seine kulturelle Aufgabe predigt, lobte die Wichtigkeit und die Notwendigkeit dieser Skulpturen von dem Künstler. Jedoch für Gábor Benő Pogány ist die Verbindung zwischen Kunst und Kirche genauso wichtig. Die meiste berühmte Werke der Kuntsgeschichte sind von der Kirche beauftragt worden. Die exozentrische, manchmal sogar skandalöse Künstler sind gleichzeiting die Favoriten vom Papst gewesen. Heutzutage scheinen diese Verbingungen zu verblassen, doch Gábor Benő Pogány hat sich ein großes Ziel gesetzt. Er versucht die christliche Kirchen und die zeitgenössische Künstler von Ungarn näher aneinander zu bringen, damit die Serien-Ikone in den Kirchen durch künstlerische Erschaffungen, und die Fresken von mittelmäßigen Dekorateuren durch großartigen, zeitgenössischen Fresken ersetzt werden können, und die Märtyrer des 20sten Jahrhunderts nicht mit Marmortafeln, sondern mit Skulpturen gedenkt werden können.
​Letztendlich müssen wir auf die bedeutende Rolle der Künstlerkolonie von Szolnok hinweisen, weil Gábor Benő Pogány, sowie all die andere Authoren sind stark mit diesem Grup verbunden. Die Künstlerkonlonie von Szolnok, die in 1902 gegrüdet wurde, ist eine von den ältesten und funktionierenden Künstlerkolonien in Ungarn. Der Stil der Künstler, die dort arbeiten, ist eher locker, ihre zwischenmenschliche Verbindung ist aber stark. Als Vizepräsident und später Präsident der Künstlergesellschaft von Szolnok, Gábor Benő Pogány bemüht sich seit 2002, diese aktive und konstruktive Gruppe am Leben zu halten trotz Geldprobleme und der aktuelle politische Situation. Als Erfinder und Organisator der pARTicum Biennale Open Air Skulpturausstellung versucht er eine Brücke zwischen den Bildhauern in Ungarn zu bauen, und den jungen Bildhauern Hilfe und Austellungsmöglichkeiten anzubieten.
​Dieses Album ermöglicht uns einen Blick in die Arbeit einer spezielle Person und eines speziellen Künstlers zu werfen, und es ist auch eine Anerkennung gegenüber den großartigen Vorfahren, die auf direkter oder indirekter Weise zu seiner Entwicklung und seinen Leistungen beigetragen haben – gegenüber den Tutoren Béla Tóth und József Somogyi, und gegenüber den großartigen, spirituellen Vorfahren, Vilmos Aba-Novák.

Erika Nyolczas

Felmenők

Pogány Gábor Benő „térítetlen” alakjai

​Osztoznak a sorsban, amit a mélymagas délkörök, s a beláthatatlan, terjengős szélességek róttak rájuk. Akármekkorák lehetnének, mert a szobrász által indított fogalmi tér csak önmagával mérhető – kiszorítása egy újabb, magába forduló teret hoz létre. Így minden mű elnevezése csupán egy felvillantott érintkezési pont azzal az eszmevilággal, mely a „másik oldalon” anyagba faragódik. Nem légszomj, nem ásítás, de a légszomjnak és az ásításnak az a vetülete, mellyel a végtelen teret, a még meg nem született szobrok helyét igyekszünk magunkba szívni. A művészeti kaland sejtésének domborulatai, az anyag tapinthatóságának kétségeivel elégülnek ki.
​Hogyan megfogalmazni az ősvalóság bennünk élő figuráit? Mintha az ábrázolnivaló téma azon munkálkodna, hogy lehetetlenné tegye önnönmaga tárgyi megjelenítését. Ennek ellenére, valahol mégis személyesek ezek az alakok, hisz egy olyan anyaméh gyümölcsei, mely nem absztrakt, szétfolyó
embriók kihordására hivatott, hanem az ember által „még” megfogalmazható, élő azonosság világra hozója. Éppen ezért, az antropomorf szó jelentése itt nem az alaktan érthetőbbé tételét, inkább a történeti időből kiválasztott formák archetípusaival való azonosulást jelenti. És ettől kezdve, a mögöttes történet belekerülhet a szoborba.
​Történetek és drámai viszonyok határozzák meg ezen opus jó néhány alkotását, azokét, melyeket akár „térítetleneknek” is nevezhetnénk, a szó fizikai, ugyanakkor spirituális értelmében. Ők mintha azt szeretnék, hogy körüljárva, több szögből is szemlélhessük őket – hisz egyszerre léteznek elölről és hátulról, illetve lenn és fenn, már ami a látható dimenziókat illeti. Az ellentétek egységének harmóniája által hol hangosabban, hol halkabban szólal meg az üzenet, miközben ősi idők szele áramlik bordák és agancsok, gyökerek és szárnyak, egymásra épülő, de egymással ellentétes irányú testszimbólumok között. Ezek az alakok, lehet, sosem akarták megmutatni magukat, vagy ha igen, csak abban a pillanatban, amikor Te, Pogány Gábor Benő, titokkal fedett megmutatkozási vágyukban tetten érted őket. Talán abbéli „igyekezetük”, mely feltételezi, hogy ily módon láttatva a világon lenni mégiscsak nehéz dolog, bizonyítja nem evilági voltukat. Közben azok a formák, melyekbe beleszületvén valamivé lettek, nem mást, mint az axis mundi mentén létező, istenlátó embert vetítik elénk. Kettőségükben megáldott és elátkozott lényük, a részek szétválaszthatóságának, illetve összeilleszthetőségének minden kockázatával együtt egy be nem fejezett, felsőbbrendű teremtés szimbólumává válik. Ugyanakkor, az alakok, már-már mértanilag szimmetrikus összefonódásának redői közül, a megosztott lélek bezárt suttogását hallani. A szoborlelkekét, melyek a Garabonciás önmagába zuhanásának pillanatát, Szent Ferenc gyökérmadár feszülését, a Cantata profana szarvasemberének visszafelé védekező (ünnepeink kiáltásai) száguldását, a szintén zuhanásra ítéltetett Nagykorú megtartását-elengedését,
Philemon és Baucis égiföldi gyökerek fékezte táncát, a Sámán csontszárnyhangú madárénekét, vagy a Szőlővivők lassú körforgásba fagyott természettáncát idézik.
​Ad notam
​Állunk a kertben az oda kiválasztott szobrok körül, miközben ők körülöttünk, alattunk és felettünk léteznek. Akárcsak te, az alkotójuk – általuk, saját magad körül. Ahogy elnézem őket: távoli felmenőid. Ám akkor ki vagy te, aki egyre jobban ragaszkodsz a földhöz? Nehéz ezt így elmondani, inkább csak érzem, hogy egyre intenzívebb a helytállásod, a jelenléted, alakoddal, neveddel, mosolygós szemeddel, ahogy csendesen, egy mutató mozdulatot félbehagyva, a kedvemért beállsz szoborkatonának a világtengely hatalmainak hadseregébe, s az utolsó
magyarázó szó, ami a mozdulattal együtt megfagyott, most teret ad egy egészen másfajta értelmezésnek.
Elég egy alkotás is az ilyen fajtából, gondolom, miközben a sámán fölénk hajol, egy, aki te vagy, elég egy, hogy az egész megvilágosodjon.

Verebes Ernő

Ascendants

The „unconverted” creatures of Gábor Benő Pogány

​They suffer the same fate, which was imposed on them by the high-low meridians and the boundless, endless breadths. They could be of any size, because the conceptual space, which was started by the sculptor, can only be compared to itself – its supersession creates another space, which turns into itself. This way the names of the compositions are nothing but a flashed point of contact with the intelligible universe, which is carved into the material ”on the other side”. Not breathlessness, not a yawn, but a projection of breathlessness and yawn, by which we try to suck into ourselves the endless space and the places of the unborn sculptures. The bulges of suspecting the artistic adventure are satisfied with the doubts of the material’s palpabletedness.
​How can we formulate the creatures of the ancient reality, which live inside us? As if the subject to be depicted would try to make its own materialization impossible. Despite all that, these figures are personal in a way, for they are fruits of a womb, which was not meant to carry out abstract, loose embryos, and gives birth to the living identity, which can ”still” be formulated by man instead. That is why in this context the world ”anthropomorphic” does not mean the clarification of morphology, but an identification with the archetypes of the forms, chosen from ancient times. And that is how the secondary story can get into the sculpture.
​Many compositions of this opus are defined by stories and dramatic relations, especially those, which could be called ”unconverted” in the physical yet spiritual meaning of the word. As if they wanted us to walk around them, and see them from different angles – since they simultaneously exist from the front and the back, as well as up and down, if we take the visible dimensions into consideration. The message speaks sometimes quieter, sometimes louder through the harmony of the unity of contrast, while at the same time the wind of ancient times flows between ribs and antlers, between roots and wings and between body-symbols, which are built upon one another, but point in different directions. It is possible, that these creatures never wanted to show themselves, or maybe only in that moment, when You, Gábor Benő Pogány, caught them in the act of their desire for mainfestation, which is covered with secrets. Maybe their ”effort”, which presumes that it is hard to exist in this world, being presented this way, proves, that they are from a different world. At the same time the forms, in which they were born and became something, project in front of us nothing but the man, which exists along the axis mundi and sees God. Their character is blessed and doomed in their duality, it becomes a symbol of an unfinished, superior creation with all the risks of the separation and the assembly of the parts. At the same time we can hear the trapped whisper of the divided soul, which leaks out from the symmetrical intertwining wrinkles of the figures. The whisper of the sculpture-souls, which instance the moment, as the Wizard collapses into himself, the stretching of Francis of Assisi’s root-bird, the dashing of the stag-man of the Cantata profana, who fights backwards (the screams of our feasts), the keeping and letting go of the Grownup, which was also doomed to fall, the dance of Philemon and Baucis, slowed down by celestial-earthly roots, the birdsong of the Shaman, which sounds like bonewings, or the nature-dance of the Grape-carriers, which is frozen into a slow circulation.

​Ad notam
​We are standing in the garden, around the sculptures, which were chosen for that place, while they exist around, under and above us. Just like you, their creator, exist through them and around yourself. By looking at them I realize, that they are your distant ancestors. But in that case, who are you, clinging more and more to the ground? It is hard to explain, I rather feel that your moral courage and your presence are becoming more intensive with your statue, your name, your smiling eyes, as you join the world-axis powers’ army as a sculpture-soldier for my sake, quietly, interrupting a pointing movement, and a last explaining word, which was frozen along with the movement now gives space to a completely different interpretation.
One creation of this kind is enough, I think, while the shaman bends over us, he is like you, and one of your kind is enough to bring light everywhere.

Ernő Verebes

Ascendants

Les figures non baptisées de Gábor Benő Pogány

​Elles partagent le sort que les méridiens hauts-bas et les largeurs interminables et délayées leur ont imposé. Elles pourraient avoir de n’importe quelle taille parce que l’espace conceptuel lancé par le sculpteur ne peut être mesuré que par lui-même – son déplacement ne fait que créer un autre espace introverti. Donc les titres des oeuvres ne sont que des points clignotants de contact avec le monde d’idées qui (de l’autre côté) se fait sculpter dans la matière. Ce n’est ni l’essoufflement ni le bâillement, mais la projection de l’essoufflement et du bâillement avec laquelle nous essayons de nous approprier l’espace infini, la place des sculptures à naitre. Les contours du pressentiment de l’aventure artistique se complèteront par les doutes de palpabilité de la matière.

​Comment pourrait-on concevoir les figures de l’existence ancienne vivant en nous? Comme si l’objet de la représentation tâchait de rendre impossible sa présentation d’object. Et pourtant, ces figures sont personnelles d’une manière car elles sont les fruits d’un ventre qui n’est pas destiné à porter des embryons abstraits et liquéfiés mais à faire naitre une identité vivante et concevable par l’homme.

​C’est pour cela que l’on peut bien utiliser le mot anthropomorphe qui ne veut pas dire ici l’explication de la morphologie mais l’identification avec les archétypes des formes choisies du temps historique. A partir de ce moment, l’histoire d’arrière-plan peut entrer dans la sculpture. Beaucoup de pièces de cette oeuvre sont déterminées par des histoires et des relations dramatiques. Je pense aux figures que nous pourrions appeler «non baptisées» au sens littéral et également spirituel du terme. Elles semblent vouloir que nous fassions leur tour afin de les contempler sous des angles différents car elles existent à la fois du devant et de derrière, en haut et en bas, en ce qui concerne les dimensions visibles. Le message résonne plus ou moins fort dépendant de l’harmonie de l’unité des contrastes pendant que le vent des temps anciens souffle parmi des côtes et des couronnes, des racines et des ailes, des symboles de corps imbriqués mais ayant des directions opposées. Ces figures, elles ne se voulaient peut-être jamais nous montrer sauf au moment où Toi, Gábor Benő Pogány, tu les as prises sur leur désir couvert par des secrets, leur désir de se montrer tout de même. Leur effort de démontrer les difficultés d’être vues de cette façon au monde est la preuve de leur existence surnaturelle. Cependant les formes dans lesquelles elles sont nées pour devenir quelque chose projettent devant nous l’homme qui existe au long de l’axe du monde, l’homme qui est capable de voir la divinité.

​Leur être béni et condamné en sa duplicité, avec tous les risques de la séparabilité et de la synthétisabilité des parts devient le symbole d’une création inachevée mais supérieure. Au même moment, on peut entendre le chuchotement fermé de l’âme partagée du dessous des plis de l’enchevêtrement presque géométriquement symétrique des figures. Le chuchotement des sculptures-âmes qui évoque le moment du plongement du Garabonce (étudiant vagabond-sorcier), l’étirement de l’oiseau-racine de Saint François, la ruée de l’homme-cerf de Cantata Profana qui se protège en tirant à l’arc en arrière (oh, les cris de nos fêtes!), la maintenance et le délaissement du Majeur (condamné d’ailleurs aussi à se plonger), la danse freinée par les racines célestes et terrestres de Philémon et Baucis, le chant d’oiseau à la voix d’ ailes en os du Chaman, la danse naturelle glacée en ronde lente des Porteurs de Raisin.

​A noter

​Nous sommes debout, nous ferons le tour des sculptures choisies à être là pendant qu’elles ne font qu’exister – autour de nous, au dessus et au dessous de nous. Comme toi, leur créateur, tu existes par elles autour de toi-même. En les regardant, je dois constater que ce sont tes ascendants lointains. Mais si c’est le cas, qui es-tu alors? Toi qui t’attaches de plus en plus à la terre? Il est difficile d’expliquer cela, je sens plutôt que ta persévérance et ta présence deviennent de plus en plus intense ta figure, ton nom, les yeux souriants quand, en interrompant un geste démonstratif tu te mets sur la rang des soldats sculptés de l’armée de l’axe du monde, pour mon plaisir personnel, et le dernier mot explicatif qui s’est congelé avec le geste démonstratif laisse place à une interprétation toute différente. Il suffit un type de cette sorte de créatures, je pense, pendant que le Chaman se penche au dessous de nous, il suffit un type comme toi afin que tout soit illuminé.

Ernő Verebes

Die Aszendenten

Die „unbekehrte” Figuren von Gábor Benő Pogány

​Sie erleiden den gleichen Schicksal, den die tief-hochen Meridianen und von die grenzenlose, unendliche Weite ihnen aufgedrängt hat. Ihre Größe ist irrelevant, weil der begriffliche Raum, den der Bildhauer begonnen hat, kann nur mit sich verglichen werden – seine Ersetzung erstellt einen weiteren Raum, der in sich biegt. Auf dieser Weise die Namen der Skulpturen sind nichts weiteres, als ein aufblitzender Kontaktpunkt mit der Ideenwelt, die ”auf der anderen Seite” in das Material gebohrt wird. Keine Atemlosigkeit, kein Gähnen, aber eine Projektion von Atemlosigkeit und Gähnen, durch welchen wir versuchen den unendlichen Raum und die Plätze der ungeborenen Skulpturen in uns zu saugen. Die Wölbung der Vermutung des künstlerischen Abenteuers sind befriedigt durch den Zweifeln der Tastbarkeit des Materials.

​Wie können wir die Kreaturen der Realität formulieren, die in uns leben? Als ob das darstellendes Thema versuchen würde, seine eigene Verkörperung unmöglich zu machen. Diese Figuren sind jedoch etwas persönlich, denn sind Früchte eines Mutterleibs, die keine abstrakte und lose Embryos zur Welt bringen sollte, und gebährt das lebendige Identität, das von dem Mensch ”noch” formuliert werden kann. Deshalb bedeutet das Wort ”anthropomorph” in diesem Kontext nicht die Klarstellung von Morphologie, sondern eine Identifikation mit dem Archetypus der Formen, die aus der Antike ausgewählt wurden. Und auf dieser Weise kann die unterlagerte Geschichte in die Skulptur kriechen.

​Viele Kompositionen in diesem Opus sind durch Geschichten und dramatische Verhältnisse bestimmt, die wir auch ”die Unbekehrten” nennen könnten in dem physichen jedoch spirituellen Sinn des Wortes. Sie wollen scheinbar erreichen, dass wir um sie herumlaufen und sie aus jeder Perspektive betrachten – denn sie existieren gleichzeitig von Vorne und von Hinten, oder oben und unten, wenn wir die sichtbare Dimensionen in betracht nehmen. Die Nachricht spricht manchmal leiser, manchmal lauter durch die Harmonie von der Einheit des Kontrasts, und gleichzeitig fließt der Wind von uralten Zeiten zwischen Rippen und Geweihe, zwischen Wurzeln und Flügeln und zwischen Körpersymbolen, die aufeinander gebaut sind, jedoch in verschiedene Richtungen zeigen. Diese Gestalte wollten sich vielleicht nie zeigen, oder vielleicht nur in dem Moment, als sie sichtbar werden wollten, und du, Gábor Benő Pogány, hast sie dabei erwischt. Ihre ”Bemühung”, die vermutet, dass die Existenz auf dieser Welt schwerig ist, wenn man auf diese Weise gezeigt wird, ist villeicht der Beweis dafür, dass sie aus einer anderen Welt kommen. Gleichzeitig Projektieren die Formen, in denen sie geboren und etwas geworden sind, nichts als den Mensch, der dem Axis Mundi entlang existiert und sieht Gott. Ihr Charakter ist unglücklich und gesegnet in ihrer Dualität, es wird zu einem Symbol einer unvollendeten, besseren Schöpfung, gemeinsam mit den vielen Risiken von der Trennung und die Zusammenstellung der Teile. Gleichzeitig können wir das verstrickte Geflüster der getrennte Seele hören, das durch die symmetrische, in sich verflechtete Runzeln der Figuren entweicht. Das Geflüster der Skulpturseelen, welches erweckt das Moment, als der Schwarzkünstler einstürzt, die Dehnung des Wurzelvogels von Franziskus von Assisi, der Schwung des Hirschmannes von Cantata profana, der rückwerts kämpft (die Schreie unserer Feste), die Behaltung und die Loslassung von dem Erwachsenen, der auch zum Absturz bestimmt war, der Tanz von Philemon und Baucis, der von himmisch-irdischen Wurzeln abgebremst wird, der Vogelgesang von dem Priester, der wie Knochenflügel klingt, und der Naturtanz von den Traubenträgern, der in einem langsamen Kreislauf eingefroren ist.

​Ad notam

​Wir stehen in dem Garten, um die Skulpturen herum, die für diese Stelle gemeint wurden, während sie um uns, unter uns und über uns existieren. Auf gleicher Weise existierst du, ihr Schöpfer, durch ihnen und um dich herum. Ich betrachte sie, und ich stelle fest, dass sie entfernte Verwandten sind. Aber in dem Fall wer bist du, der sich mehr und mehr an den Boden festklammert? Es ist schwerig zu erklären, ich fühle eher, dass deine moralische Courage und deine Anwesenheit wird duch deiner Statue, deinen Namen und lachenden Augen intensiver, als du für mich in die Armee der Achsenmächte eingetreten bist als ein Skulptursoldat, leise und eine Bewegung unterbrechend, und ein letztes, erklärendes Wort, das zusammen mit der Bewegung gefroren war, macht Platz für eine ganz verschiedene Auslegung.

Eine solche Erschaffung ist genug, denke ich, während der Priester sich über uns bückt, einer, der du bist, einer ist genug, um alles zu beleuchten.

Ernő Verebes

Küszöbön innen és túl

​Ingatag, ácsolt létra tetején héjszerű embertestével, madárfejéből kinőtt agancskoronával különös teremtmény görbed sámándobja fölé. Karjai helyén lobogó szárnyak, patás lába örvénylő vitustánc ütemére dobban.

​Pogány Gábor Benő szobrai közt állok. Körülöttem négy mitikus lény bronzba öntött alakja magasodik. Nehéz tömegeikből ívek feszülnek, tengelyek csavarodnak egymást metsző spirálokká. A forma testrésszé öblösödik, majd ismét kisimul, hullámzó drapériává alakul, hogy aztán átadja a helyét az ürességnek, amely akár a kerékagy, forgatja, pörgeti maga körül a súlyos anyagot. A dermedt fém váltakozva ölti magára a kő, a csont, a feszülő bőr vagy a göcsörtös fa alakját egy ősi táncban. Vajon külső erők faragták, vagy önnön magából növekedett egy időtlen, belső mozdulat által? A formálódás, vagy a szertefoszlás tanúja vagyok éppen? Talán mindkettő. Az azonban bizonyos, hogy sűrűn szőtt szimbólum-rétegekkel állok szemben, és ismereteim legjavát latba kell vetnem, hogy áthatoljak rajtuk. Az íj, a könyv, a bot és a köpönyeg, az agancs, a létra és a dob megannyi útjelző. Az asszociációk korokat, kultúrákat, kontinenseket kötnek össze. Körbejárom a szobrokat, meg-megállok hátrakulcsolt kézzel, közelebb lépek, majd vissza. Szakértő szemmel mérlegelek tömeget, formát, súlypontot és felületet, azután kissé odébb kényelmesen helyet foglalok egy padon és összegzem a látottakat. Tudom, hogy az emberi képalkotás hatalmas történetét a kezdetektől átszövi a különböző képzeletbeli lények megjelenítése. Vallások, mítoszok és mesék hősei ők, az ember vágyainak és félelmeinek kísérői. Ezek között is sajátos helyet foglalnak el a félig ember-félig állat, vagy más szóval therianthropikus ábrázolások.
A dél-afrikai Drakensberg hegység sziklarajzaitól a hindu Ganésán, az egyiptomi Oziriszen és Anubiszon át a legújabb kor vámpírjaiig számos példa szemlélteti azt a törekvést, hogy az ember az egyes állatszellemeknek tulajdonított erőket magáévá tegye.
Ez a kultúrtörténeti hagyaték a gondos kutatások révén napjainkra közkinccsé lett. Pogány Gábor Benő szobrai így egyesítik magukban a kultikus célzatú, tömör megfogalmazások erejét, a totemek rendíthetetlenségét és a természethű, anyagszerű kialakítás drámai hőfokát.

​Elégedetten ülök a padon. Értő véleményem kialakítottam, lám, tájékozott, büszke műélvező vagyok.

​Azután valami más is történik. A környező hangok fokozatosan felerősödnek és különválnak bennem, miközben a szemem lassan lecsukódik. Nem alszom. Az izmaim pattanásig feszülnek, de a testem könnyed és laza, tagjaimban egyre erősödő meleg vibrálás terjed szét, a bőröm felülete pedig mintha feloldódna a térben. Tudva tudom, hogy mozdulatlanul ülök, és mégis, az egész lényemen hullámok vonulnak át és én belül lassan, óvatosan megemelkedem. A lombsusogás szavakká sűrűsödik, valamiféle ütemes kántálássá. Még nem értem,
de tudom, hogy hozzám szól. Lehunyt szemhéjaim mögött figyelem, ahogy a bronzba dermedt sámánalak megmozdul, és lassan lüktető táncba kezd. Szívverésem, akár a harangkondulás.

​Vajon valóban csak a képzelet szülöttei lennének ők mind, istenségek, démonok és angyalok, mindenféle égi, földön járó és földalatti teremtmények, akik átvonulnak hosszú évezredeken? Természetesen igen. A régi korok embere ugyanis tudta, hogy a világ teljes egészében a saját képzelete. Ebben a világban minden tapasztalható, érezhető, átélhető dolog azonos valóságértékkel bírt, és ez éppoly megfellebbezhetetlen tény volt, mint a szerelem érzése, amely nem igényel semmiféle bizonyítást. Ebben a világban az állatok azt jelentették az ember számára, amit a báb jelent a pillangónak. Ebben a világban az ember hálát és tiszteletet érzett az állatok iránt és velük együtt táncolt. Az elejtett szarvas elhomályosuló tekintetében saját halálát látta. Ám a régi korok beavatottjai azt is tudták, hogy a halandó élet sem más, mint képzelet.

​Lebegve ülök a padon. A szemem nyitva, légzésem szabályos. A retinámon, két világ küszöbén, ezen a szent helyen ott remegnek a szobrok: az állatszellemekkel táncoló sámán, a hátrafelé nyilazó emberszarvas, a láthatatlant kísértő garabonciás diák, és az, akitől mindig féltem, de már nem: a Küszöb Őrzője.

​A belső képzetek érzékelését a pszichológia entoptikus látásnak nevezi. A születetten vak ember számára teljes értékű valóság. Most már számomra is.

Verebes György

In front of and behind the doorstep

​On top of a shaky carpentered ladder a strange creature, shell-like human body, antler crown grown out of a bird head, is bending over his shaman drum.

​I am standing among the sculptures of Gábor Benő Pogány. Four mythical figures casted in bronze are towering around me. Arches span from their heavy masses, axes are twisted into crossing spirals. The form is expanded into a body part, smoothens again, turns into waving drapery, to give way then to emptiness, which turns and spins the heavy matter around it like a hub. In an ancient dance the frozen metal alternately takes the form of a stone, a bone, strained skin or a rugose branch. Was it sculpted by outer forces or did it grow out of its own self through a timeless inner movement? Am I witnessing the formation or the perishing of something? Both perhaps. One thing is sure however, I am faced with thickly-woven layers of symbols and I am forced to apply the best of my knowledge to find my way through them. The bow, the book, the rod and the gown, the antler, the ladder, the drum, so many signs by the road.

​The associations join ages, cultures, continents. I walk around the sculptures, stop from time to time, hands clasped behind, step closer then back. With an expert eye, I measure mass, form, centre of gravity and surface, then take seat on a bench a little further away and summarise what I have just seen. I am aware that human images have been animated by immaginary creatures from the beginnings. They are heros of religions, myths, tales, accompanying human fears and desires. Among them a special place is designated to half-human, half-animal therianthropic creatures. From the rock drawings of the Drakensberg mountains in South Africa, through the hindi Ganesa, the Egyptian Osiris and Anubis, to the vampires of the present day there are several examples of how man has desired to gain the strength that spirits of animals are believed to possess. Through careful research this cultural legacy has now become a treasure of the great public. This is the way how the sculptures of Benő Gábor Pogány encompass the power of cultic expression the unshakable nature of totems and the dramatic heat of natural and material forms.

​Content, I am sitting on the bench. I have made my knowledgeable judgement, I am a proud consumer of art. Then something different happens. My eyes close while the sounds around me gradually become distinct and louder. I am not sleeping. There is a bursting tension in my muscles, however, my body is relaxed, a growing feeling of warm vibration spreads in my limbs, and it is as if my skin were dissolving in space. I am perfectly aware that I am sitting still and yet waves are moving though my whole self and the me inside slowly uplifts. The whispering of leaves thickens into words, a kind of rhytmic chanting. I do not understand it yet, but I know it is talking to me. Behind my closed eyelids I watch as the bronze-captured shaman figure stirs and slowly moves into a pulsing dance. My heartbeat feels like the toll of a bell.

​Are they really just creatures of the immagination? Gods, daemons, angels, all kinds of heavenly, earthly and underworld beings wandering through milleniums. Naturally they are. People of the old days knew that the world was entirely the product of their immagination. In this world all things that were expreienced, felt and lived had the same value of reality, and it was jus as undisputed a fact as the feeling of love which needs no arguments. In this world animals meant for man what the chrysalis means to the butterfly. In this world man felt gratitude to the animals and danced with them. In the dimming eyes of the hunted deer he saw his own death. The initiated ones of the ancient times knew that mortal life itself was nothing but immagination.

​Floating, I sit on the bench. My eyes are open my breathing is regular. On my retina, on the threshold of two worlds, in this sacred place are the vibrating sculptures: the shaman dancing with animal spirits, the man-deer shooting an arrow behind, the magician following the invisible, and the one I always feared, but fear no more: The Guard of the Threshold. In psychology the sensation of inner images is called entoptic vision. It is a full reality for a person born blind. And now for me too.

György Verebes

Decà et delà du Seuil

Sur le haut d’une échelle instable, son corps humain comme une coquille, sa tête d’oiseau couronnée de ramures, une créature étrange se courbe sur son tambour de chaman. Au lieu de bras, elle a des ailes comme en coup de vent, ses pieds diaboliques dansent au rythme de Saint-Guy.

​Je me tiens debout parmi les sculptures de Gábor Benő Pogány. Quatre êtres mythiques coulés en bronze semblent me dominer. Des arcs poussent de leurs masses lourdes, des axes se tordent en spirales qui se croisent. Les formes s’arrondissent en parties de corps, puis se redeviennent lisses, se transformant en draperie onduleuse pour disparaitre dans le vide. Celui-ci, comme un moyeu, fait tournoyer la matière lourde autour de lui-même. Le métal figé se déguise successivement en pierre, en os, puis en peau tendue ou en bois noueux, comme dans une ronde ancienne.

​Ces sculpturess sont-elles modelées par des forces extérieures ou plutôt ont-elle pris leurs croissances d’elles-mêmes par un mouvement intérieur de l’éternel? Est-ce que je suis le témoin de la composition ou de la décomposition? De l’un et de l’autre à la fois, peut-être. Mais je suis certain qu’il s’agit ici des forêts épaisses de symboles comme je suis considéré d’avoir besoin de tous mes forces pour y pénétrer . Il y a quand-même des signaux de route: l’arc, le livre, le bâton et la cape ainsi que les ramures, l’échelle ou le tambour. Les correspondances raccordent des âges, des cultures, des continents.

​Je me promène autour des sculptures, je m’arrête de temps en temps, les mains repliées derrière le dos, un pas avant, une marche arrière. Expert, moi, je considère les masses, les formes, les centres de gravité et les surfaces. Après, je m’assieds sur un banc confortable pour faire un résumé de tout ce que j’ai vu. Je sais que – dès le début – l’énorme histoire de la création humaine des images est entrelacée des représentations de différentes créatures imaginaires. Compagnes de désirs et de craintes de l’homme, elles sont les héroïnes et les héros des religions, des mythes et des contes de fée. Parmi eux, une place particulière est réservée aux représentations mi-humaines, mi-animales ( en terme technique: therianthropiques). A partir des peintures de roche de la montagne de Drakensberg en Afrique du Sud, à travers Ganesha hindou, Osiris et Anubis égyptiens, et jusqu’aux vampires du dernier cri, beaucoup d’exemples nous montrent la tentation de l’homme de s’approprier les forces attribuées aux esprits animaux. Cet héritage culturel est déjà tombé dans le domaine public, grâce aux recherches prudentes. Les sculptures de Gábor Benő Pogány unissent donc la force des manifestations cultiques à la résistance solide des totems et à la passion dramatique du modelage d’une manière fidèle et matérielle.

​Satisfait, je suis assis sur mon banc. J’ai formé mon avis qui est digne d’un connaisseur lettré, me voilà un amateur fier de lui-même.

​Mais soudain, il arrive quelque chose. Les sons qui m’entourent s’amplifient peu à peu et se séparent l’un de l’autre en moi pendant que mes yeux se ferment lentement. Non, je ne dors pas. Bien que mes muscles soient tendus à l’extrême, mon corps est léger et relâché. Une sorte de vibration chaude et de plus en plus intense se diffuse en tous mes membres et je sens ma peau qui se dissout dans l’espace. J’ai la parfaite conscience d’être assis sans bouger, et quand même, des vagues vont et viennent à travers de tout mon existence. J’ai l’impression de me soulever doucement, lentement. Le chuchotement des feuilles se transforme en mots, en un chant rythmé. Je ne le comprends pas encore, mais je sais: il me parle. Sous mes paupières fermés, j’observe la figure de chaman figée en bronze qui se remue et commence à danser : doucement, lentement. Mon coeur bat comme une vieille cloche.

​Seraient-ils vraiment nés de la pure imagination, des dieux, des déesses, des démons et des anges, toutes ces créatures célestes, terrestres ou infernal qui marchent pendant de longs millénaires? Oui, évidemment. L’homme des temps anciens savait que le monde est entièrement sa propre imagination. Dans ce monde châque chose touchée ou sentie ou vécue possédait la même valeur de réalité. Pour lui, l’existence de ces êtres „imaginaires” était un fait aussi irrévocable que le sentiment de l’amour qui, lui non plus, n’a besoin d’aucune sorte de démonstration. En ce monde, les animaux jouaient le meme rôle dans la vie de l’homme que la chrysalide joue dans la vie de la papillon. En ce monde, l’homme sentait de la gratitude et du respect pour les animaux et il dansait avec eux. Il voyait sa propre mort dans le regard éteint d’un cerf mourant. Et même, les initiés de ces temps anciennes savaient bien que la vie terrestre n’est qu’une sorte d’imagination.

​Je suis assis en flottant sur le banc. Mes yeux sont ouverts, je respire correctement. Ils tremblent là, sur ma rétine, au seuil des deux mondes,à ce lieu sacré, là tremblent les sculptures: le chaman dansant avec les esprits de bêtes, l’homme-cerf qui tire une flèche en arrière et le vagabond apprenti sorcier accompagnant l’Invisible. Et enfin Lui que je craignais toujours mais que je ne craindrai plus: le Gardien du Seuil.

​La psychologie a un terme technique pour la perception des idées intérieures: c’est la vision entoptique. Pour les hommes aveugles de naissance, c’est la réalité avec une valeur
totale.

A partir de maintenant, pour moi,
aussi.

György Verebes

Vor und hinter der Türschwelle

Eine merkwürdige Kreatur mit habichtähnlichem Menschenkörper und einer Krone, die aus ihrem Vogelkopf herauswächst steht auf einem wackeligen Leiter und bückt sich über ihre Schamanentrommel. Statt Arme hat sie flackernde Flügeln, ihr behufter Fuß schlägt auf den Rhythmus eines wirbeligen, übermutigen Tanzes.

​Ich stehe zwischen den Skulpturen von Gábor Benő Pogány. Um mich herum ragen vier mythische Gestalten aus Bronze empor. Aus ihrer schweren Massen spannen sich Bögen und schlingen sich Achsen, die ineinander schneidende Spiralen bilden. Die Form erweitert sich in einen Körperteil, dann wird sie wieder flach und wandelt sich in eine wellende Draperie um, damit sie später für die Leere Platz machen kann, die das schwere Material um sich herum dreht und rollt, ähnlich wie eine Radnabe. Das starre Metall verformt sich abwechselnd in einen Stein, in einen Knochen, in straffe Haut oder in einen holprigen Baum durch einen uralten Tanz. Wurde es wohl von äußeren Kräften behaut, oder ist es aus sich herausgewachsen durch eine zeitlose, innere Bewegung? Bin ich Zeuge einer Gestaltung oder einer Auflösung? Es trifft vielleicht beides zu. Ich stehe aber sicherlich vor dicht gewebten Symbolschichten und wenn ich durchdringen will, muss ich all meine Kenntnisse in Kraft setzen. Der Bogen, das Buch, der Stock und der Mantel, die Krone, der Leiter und die Trommel sind alle Wegweisern. Die Assoziationen verbinden Zeitaltern, Kulturen und Kontinente. Ich laufe um den Skulpturen herum, ab und zu halte ich mit zurückgelegten Händen an, ich trete näher, dann weiche wieder zurück. Ich erwäge Masse, Form, Schwerpunkt und Oberfläche mit den Augen eines Experten, dann setze ich mich auf eine Bank hin, und fasse zusammen, was ich gesehen habe. Ich weiß, dass die unendliche, menschliche Kunstgeschichte verschiedene Fantasiegestalten beinhaltet. Sie sind Helden diverser Religionen, Mythen und Märchen, außerdem begleiten sie die menschliche Wünsche und Ängste. Die sogenannte therianthropische – halb Mensch, halb Tier – Darstellungen sind jedoch von besonderer Bedeutung. Die südafrikanischen Felszeichnungen, die hindische Ganesha, der ägyptische Osiris und Anubis und die moderne Vampiren sind alle Beispiele dafür, dass der Mensch die Kräfte, die er manchen tierischen Geister zugeordnet hat, schon immer gerne sein eignen machen wollte. Durch gründliche Forschungen ist dieser kulturhistorische Nachlass heutzutage zum Gemeingut geworden. Die Skulpturen von Gábor Benő Pogány vereinen auf dieser Art und Weise die Kraft der knappen Formulierungen von kultischer Bedeutung, die Unerschütterlichkeit des Totems und die dramatische Hitze der naturgetreuen, stofflichen Ausgestaltung.

​Ich sitze zufrieden auf der Bank. Ich habe meine kundige Meinung formuliert, ich bin also ein informierter, stolzer Kunstgenießer.

​Danach passiert noch etwas. Die Klänge um mich herum werden stärker und sie trennen sich von einander in meinem Kopf, während meine Augen sich langsam schließen. Ich schlafe nicht. Meine Muskeln sind angespannt, aber mein Körper ist leicht und locker, meine Glieder vibrieren immer wärmer und stärker, und es scheint als ob die Oberfläche meiner Haut sich in dem Raum auflösen würde. Ich weiß ganz genau, dass ich reglos auf der Bank sitze, es ziehen jedoch Wellen durch mein ganzes Wesen und innerlich erhebe ich mich langsam und vorsichtig. Das Säuseln des Laubes verdichtet sich zu Worte, zu irgendeinem rhythmischen Psalm. Ich kann es noch nicht verstehen, ich weiß aber, dass er für mich gemeint ist. Hinter geschlossenen Augen beobachte ich die reglose, bronze Schamanfigur, die langsam einen pulsierenden Tanz anfängt. Mein Herz schlägt wie eine Glocke.

​Sind sie alle wirklich bloß Fantasiegestalten, diese Götter, Dämons und Engel, diese verschiedene himmlische, irdische und unterirdische Kreaturen, die durch die unendliche Jahrhunderte ziehen? Ja, natürlich sind sie das. Die Menschen von früheren Zeiten haben nämlich gewusst, dass die Welt ausschließlich aus Fantasie besteht. All die Dinge, die man erfahren, fühlen und erleben konnte sind ausnahmslos Realität gewesen, und das war eine berufungslose Tatsache, genauso wie das Gefühl der Liebe, das auch kein Beweis benötigt. In jener Welt bedeuteten die Tiere für den Menschen das gleiche, was die Puppe für den Schmetterling bedeutet. In jener Welt fühlte der Mensch Dankbarkeit und Respekt den Tieren gegenüber und hat mit denen getanzt. In den verfinsternden Augen des erlegenen Hirsches hat er seinen eigenen Tod gesehen. Die Eingeweihten von alten Zeiten haben jedoch auch gewusst, dass das sterbliche Leben auch bloß eine Fantasie ist.

​Ich sitze schwebend auf der Bank. Meine Augen sind geöffnet, meine Atmung ist regelmäßig. Auf meiner Retina, auf der Grenze zwischen zwei Welten, auf diesem heiligen Ort, beben die Skulpturen: der mit den Tiergeistern tanzende Schamane, der Hirschmensch, der mit seinen Pfeilen nach hinten schießt, der Wetterzauberer, der die Unsichtbarkeit begleitet und derjenige, den ich immer gefürchtet habe, jetzt aber nicht mehr: der Wächter der Türschwelle.

​Die Wahrnehmung der inneren Vorstellungen wird in der Psychologie entoptisches Sehen genannt. Für einen Blinden, der als Blinde geboren ist, bedeutet dieses Sehen die vollständige Realität. Von nun an geht es mir genauso.

György Verebes

A révülés tehetsége

Pogány Gábor Benő mitikus alakváltásai

Szolnok, 2012. június 29. Damjanich Múzeum udvara
​A felvilágosodás árnyéka vetül ránk. A világ minden jelenségét megmagyarázni kívánó ember igyekezett kipusztítani önmagából az álmokat, de legalábbis száműzni kívánt mindent, amit a racionalitás apró részleteket is megismerni kívánó tapogató mozdulatai el nem érhettek. A csapda bezárult, a szabad gondolat kalandja helyett maradt nekünk az egyik dogmát felváltó, másik dogma. A hit képességét fölváltani kész tudás képessége. A legvadabb következményekkel járó illúzió. Az emberiség önbizalmának megrendülése persze sokat segít. Úgy tűnik a mindenható mégsem bennünk, vagy általunk létezik, hanem rajtunk kívül keresendő. Sőt az is lehet, hogy nem keresni kell, csak hagyni, hogy működjön.

Pogány Gábor Benő olyan tudatossággal fordul szembe a szakma és a kritika által kőbe vésett kánonokkal, elvárásokkal, megszokásokkal, hogy általa akár a modernitás eszméjét is kénytelenek vagyunk újragondolni. Pedig elképzelhető, hogy éppen a sajátos, a személyes, a besorolhatatlanul egyedül való művészi teljesítmény már a „művészeti forradalmak” mesterséges kollektivizmusának kezdete óta figyelmeztet minket, hogy legalább kétféle útja lehet a megrendítő művek létrejöttének. Az egyik a tagadás, a másik az igenlés. Az egyik a látványos szakítás a történetiséggel, a másik a természetelvű folyamatosság fönntartása. Az egyik a közösségteremtés skolasztikus útja, a másik az individuum belső keresése, a közösség szellemi megfogalmazására vagy akár a sejtett rendező elv képviseletére. A tapasztalás és az ösztön is tévutakra vihet, ahogy jelentős művekkel belakott zsákutcákat tud teremteni a tudatosság abszolutizálása, az ideologikus önfegyelmező szabályrendszer is.

​Pogány Gábor Benőnek mégsem kell megmérkőznie ezzel az összetettséggel, mert minden – a tisztes mesterségben gyökerező – indulatát, gondolatát szobrai számára tartja fenn. Tehát aki formai, vagy gondolati kísérleteket sejt e plasztikák világában, az költészetet talál. Költészetet, amely az emberi lét első pillanatától (ha volt egyáltalán ilyen első pillanat az állati létből való kiválásunk fölmérhetetlen folyamatában) mítosz-teremető gesztus. Persze létezésünk már önmagában is az, hiszen történelmünk ismételt és ismételt újramondásával a fantázia világát is gazdagítja, mondható mesét is teremt a puszta értelmezésen és a tudományon túlmutató képességünk. No, ezen a tájon találhatunk táptalajt Pogány Gábor Benő munkásságában. Ez a szobrászat nem tud és nem is akar felejteni. Összegyűjtött emlékképei mégsem posztmodern idézetek, nem az újra összerakott részletek mámorát kínálják, hanem az emberiség kulturális élményeinek ezredforduló utáni izgalmas megfogalmazását. Fölismerhető utalásai ellenére is gyökeresen új, eredendően mégis ősi élményeket hív elő, s azt a hibát aligha szabad elkövetnünk, hogy a historikus gondolkodás könyvelőihez méltó buzgalommal datálni kezdjük a munkák ihlető eredetét. Nem. Pogány Gábor Benő természetelvű, fantáziával termékenyült figuralitása a legigényesebb absztrakció, hiszen a leghagyományosabb szobrászi eszközökkel ad esélyt a meghökkentően szabad képzettársításoknak. A viaszvesztéses bronzöntés ködbe vesző technológiai kezdete sem ad kapaszkodót, nem skatulyázható a szerkezet nyomán a Somogyi József, Kerényi Jenő utáni szobrászat világába ez a plasztikai nyelv, ahogy a köztériség teatralitását is levetik magukról a rejtett üzenettel bíró, meditatív személetet kínáló alakváltások. A tárgyi utalások is inkább kortalanná teszik a jelzéseket, s a természet közvetlen üzeneteként jelenítenek meg mindent, ami emberi, ami a köznapi létezés feltételeként drámai. Még azt is óvatosan vetíteném erre a szobrászati udvartartásra, hogy mindösszesen az eredendő magyar szobrászat tárgyi jeleit foghatjuk-e kellő érzékenységgel e munkák láttán. Hiszen a mítosz, a mitológia köthető ugyan a lejegyzés nyelvéhez, a történetet hordozó népek csoportjához, de e történetek eredendően európaiak és még inkább egyetemesek. Nincs a világon az a civilizáció ahonnan kihalt volna a vadászösztön, a szerelmi vágy, a gyógyítás képessége, a ráolvasás varázsa. Nincs az a városi vadon, nincs az a betonrengeteg, ahol ezek az eredendően emberi tulajdonságok elő nem törnek. Maga a szobrászat a tudatos szerkezetépítés mintázás, gipszöntés, lekopogás, homokformázás, viaszveszejtés, bronzöntés, csiszolás, cizellálás ritmusában ott hordozza a tehetséget előhívó révület esélyét. Minden valamirevaló művész képes előhívni magából a teremtés pillanatát lehetővé tévő lelkiállapotot, ami persze úgy hozza magával a lázat lehűtő kételkedést, a kínnal, mámorral vegyülő megfejthetetlen létformát, hogy az még az alkotó előtt is örök titok marad. Pogány Gábor Benő már ismeri ezt a titkot, s ami ránk tartozik belőle azt a maga teljességében meg is tudja mutatni. Neki és magunknak csak annyit: minél gyakrabban lehessünk e teremtő látomás tárgyi megmutatkozásának (tehát önnön múltunknak és jövőnknek) ámuló részesei.

Antall István

The talent of trance

The mythical metamorphoses of Gábor Benő Pogány

Szolnok, 29th of June 2012, at the courtyard of the Damjanich Museum
​The shadow of enlightenment falls upon us. Human beings wish to explain all the phenomena of the world, and they did everything to kill all the dreams inside themselves, or at least they wished to banish all those things, which were unreachable for their touching movements, while trying to uncover the smallest details of reality. The trap is closed, and instead of the adventure of free thoughts, we are left with dogmas. The ability of knowledge, which is ready to replace the ability of belief. An illusion with the wildest consequences. Humanity’s self confidence has shattered, and that helps a lot of course. It seems, that the almighty does not exist within us or through us, but we have to search for him outside us. Moreover, it is also possible, that we don’t have to search for him, only let him work.

​Gábor Benő Pogány turns against the canons, expectations and customs set in stone by the trade and the critics with such awareness, that we might even have to rethink the idea of modernity through him. Although it is entirely possible, that since the beginning of the artificial collectivism of the „artistic revolutions„ the individual, personal, unclassifiable artistic performance has been warning us about the fact, that there are at least two ways of creating staggering art. One is affirmation, the other is denial. One is the spectacular rending with everything historic, the other is the upkeep of nature based continuity. One is the scholastic way of building a community, the other is the inner search for the individual in order to spiritually formulate the community or even to represent the suspected mechanism. Experience and instinct can mislead us, just as the absolution of awareness and the ideologic, restraining regulatory system can create a cul-de-sac stuffed with significant art.

​Yet Gábor Benő Pogány doesn’t have to measure his strength against this complexity, because he preserves all his impulses and thoughts – rooted in honest trade – for his sculptures. Therefor anyone, who suspects experiments of shape or thoughts in this world of plastic art, will find poetry. Poetry, which has been a myth creating gesture since the first moment of human existence (if there was such a first moment in the immeasurable process of separation from our animalistic existence at all). Although our existence in itself is poetry, for as it retells our history again and again, it also enriches the world of fantasy, and our ability beyond science and mere interpretation creates a speakable tale.

​Well, it is within these environs, where we find fostering soil in the work of Gábor Benő Pogány. This plastic art can’t and doesn’t want to forget. Yet his collected memories aren’t postmodern quotes, they don’t offer the ecstasy of reconstructed details, but the exciting, post millennium composition of mankind’s cultural experiences. Despite his recognizable references, he summons completely new, yet originally ancient experiences, and we can’t make the mistake of trying to find the inspiring origin of his work, like some diligent bookkeeper of historic thinking. No. Gábor Benő Pogány’s nature based, fantasy conceived figurativeness is the most demanding abstraction, since he gives a chance for the surprisingly free associations with the most traditional sculptural means.

​Even the hazy technological beginning of lost wax method casting in bronze doesn’t give us any handhold, this plastic language can’t be labelled upon its structure into the sculptural world post József Somogyi and Jenő Kerényi, just as the metamorphoses, offering meditative intuition and carrying a hidden message, throw off themselves the theatricality of public places. The material references also make the signals rather timeless, and they describe everything, that is human and dramatic as a condition of our daily existence, as a direct message of nature. I would only carefully project upon this sculptural household the conclusion, that we can only receive the material signals of the original Hungarian plastic art, if we are sensitive enough. For myth and mythology can be connected to the language of writing, to the groups of people carrying the stories, but these stories are originally European, or rather universal.

​There is no civilization in the world without hunting instinct, desire for love, the ability to heal, the magic of incantation. There is no city jungle, no cement forest without these originally human characteristics. Plastic art itself contains the possibility of talent summoning trance through the rhythm of conscious structure building, modeling, plaster casting, knocking off, sand forming, lost waxing, casting in bronze, polishing and chasing. Every good artist is able to summon the mood, which makes the moment of creation possible. This moment naturally brings along the fever cooling doubt, the undiscoverable existence mixed with suffering and ecstasy, but even the creator can’t ever understand the process. Gábor Benő Pogány has already discovered this secret, and he can fully show us the part, which concerns us. There is only one thing I wish to tell him and us: let us be the marveling parts of this creating vision’s material appearance (thus of our own past and future) as often as possible.

István Antall

Talent pour la transe

Métamorphoses mythiques de Pogány Gábor Benő Pogány

Discours prononcé au Musée Damjanich de Szolnok, le 29 juin 2012
​Nous sommes couverts par l’ombre des Lumières. L’homme désirant expliquer tous les phénomènes du monde a fait son possible pour exterminer ses propres rêves ou au moins bannir tout ce qu’il ne pouvait pas saisir en fouillant dans les plus petits détails de la rationalité. La piège s’est refermée et au lieu de l’aventure de la pensée libre c’est une autre doctrine qui nous reste, une nouvelle doctrine qui suit la vieille. Une doctrine qui affirme que le savoir est capable de remplacer la foi. Voilà une illusion aux conséquences les plus terribles! Par contre, l’ébranlement de confiance en soi de l’humanité est naturellement très utile. Il parait que le tout-puissant quand-même n’existe pas par nous ou dans nous, mais il doit être recherché hors de nous.

​Ou bien on ne doit pas le chercher, mais seulement le laisser agir.

​Gábor Benő POGÁNY se retourne contre les habitudes, les expectations et les maximes formées par la critique professionnelle avec une détermination qui nous contraint reconsidérer même l’idée de la modernité. Il est bien possible que dès l’origine du collectivisme artificiel des «révolutions artistiques», l’accomplissement artistique particulièrement et personnellement unique nous montre qu’il y a au moins deux manières de concevoir des oeuvres d’art saisissantes. L’une est la négation, l’autre est l’affirmation. L’une constitue une rupture spectaculaire avec la continuité historique du principe naturel tandis que l’autre la maintient. L’une est la méthode scolastique de la création d’une communauté tandis que l’autre est la recherche intérieure de l’individu, la tâche de concevoir spirituellement une communauté ou même représenter le principe ordonnateur supposé. L’expérience et également l’instinct peuvent dépister les poursuivants ainsi que l’exagération de la conscience ou le système idéologiquement maitrisant peuvent créer des voies sans issue quoique décorées par des oeuvres importantes.

​Néanmoins, Gábor Benő POGÁNY n’est pas obligé d’affronter cette complexité car tous ses idées, peut-être ses emportements nés dans son honnête métier, il les sublime aux sculptures.

​Donc chacun qui se doute de trouver des essais formel ou réflexifs au monde de ces sculptures, va y trouver de la poésie. Une poésie qui constitue un geste créant des mythes à partir du premier moment de l’être humain (autant qu’il y ait un tel moment dans le processus inconnaissable de la dérivation du règne animal). Naturellement, notre existence est en soi considérée comme un geste de cette sorte car notre aptitude de transgresser les limites de la science et des interprétations peut enrichir le monde des fantaisies en racontant et répétant les histoires de notre passé. En ce qui concerne le passé, nous pouvons trouver du terreau du développement spirituel dans l’art de Gábor Benő Pogány. Cette sculpture ne peut et ne veut rien oublier.

​Toutefois, ses souvenirs accueillis ne sont pas des citations postmodernes et ce n’est pas le ravissement de rassembler les détails d’une totalité qu’ils nous offrent mais c’est un nouvel encadrement excitant des anciennes expériences culturelles de l’humanité . En dépit des références claires, ses sculptures évoquent des sentiments tout nouveaux et séculaires à la fois. Nous commetrions une grande faute de rechercher l’origine d’inspiration des oeuvres avec l’ardeur digne des comptables de la pensée historique.

​Non. La figuralité naturelle et enrichie par la fantaise de Gábor Benő Pogány constitue l’abstraction au plus haut niveau car, par les moyens les plus traditionnels, le sculpteur nous donne l’ accès aux associations étonnamment libres .

​En ce qui concerne les sources d’inspiration: rien n’est expliquée par les origines imprécises de la technique de fonte du bronze à cire perdue et l’on ne peut pas nettement catégoriser les éléments de cette langue de sculpteur par la structure née dans le monde d’après József SOMOGYI et Jenő KERÉNYI. Aussi, la théatralité publique est très loin de ces statues qui en figurant des métamorphoses pleines de messages cachés nous invitent à la contemplation méditative. Les signes sont sans âge à cause des indication objectives qui représentent chaque chose humaine, chaque chose dramatique par condition de l’existence banale comme un message direct de la nature. Je n’oserais même à peine projeter sur cette cour royale de scupture qu’en regardant ces travaux avec assez de sensibilité nous pouvons apercevoir les signes objectifs de la sculpture hongrois héritée de nos ancêtres. Car le mythe et la mythologie se lie à la langue de son enregistrement et aux groupes de peuples testant l’histoire, mais les histoires elle-mêmes sont européennes ou plutôt universelles. Il n’y a au monde aucune civilisation sans l’instinct de chasse, le désir amoureux, la capacité de guérison ou la magie d’incantation.

​Il n’a aucune jungle urbaine, aucune forêt de blocs de béton où ces caractéristiques intrinsèquement humaines ne soient pas présentes.

​Le métier de sculpteur, la construction consciente d’une structure qui se compose de formage, du moulage en plâtre, du décoffrage, de la sculpture de sable, de la perte à cire, de la fonte du bronze, du cirage, du cisèlement: tout cela porte la possibilité d’entrer en transe qui révèle le talent. Tout artiste digne de ce nom est capable de développer en soi l’état d’âme permettant à créer qui, bien sûr, s’allie aux doutes dégrisantes et aux formes d’existences mystérieuses où la volupté se mèle toujours à la peine. C’est du secret éternel même pour l’artiste. Toutefois, Gábor Benő Pogány connait ce secret et peut nous en montrer totalement la part qui nous regarde. Tout ce que je lui souhaite, à lui et à nous-mêmes aussi: soyons souvent les participants heureux et admirants des révélations (c’est-à-dire de notre propre passé et de notre avenir ) de cette vision créative.

István Antall

Das Talent von Trance

Die mythische Metamorphosen von Gábor Benő Pogány

Szolnok, 29. Juni 2012., auf dem Hof des Damjanich Museums
​Der Schatten der Erleuchtung fällt über uns. Der Mensch hat versucht all die Erscheinungen der Welt aufzuklären und seine innerliche Träume auszulöschen, oder wollte zumindest alles vertreiben, was er mit seiner rührenden Bewegungen nicht erreichen konnte, als er versuchte die kleinste Details der Realität zu enthüllen. Die Falle ist geschlossen, und statt dem Abenteuer des freien Denkens blieben uns bloß Dogmas übrig. Die Fähigkeit des Wissens, die bereit ist, die Fähigkeit des Glaubens zu ersetzen. Eine Illusion mit den wildesten Folgen. Das Selbstvertrauen der Menschlichkeit zerrütete, und das Hilft natürlich sehr viel. Der Allmächtige existiert scheinbar nicht in uns oder durch uns, sondern wir müssen ihn außerhalb von uns suchen. Es ist sogar möglich, dass wir ihn garnicht finden müssen, sondern bloß zulassen, dass er seine Arbeit erledigt.

​Gábor Benő Pogány wendet sich sehr Bewusst gegen die Kanones, die Erwartungen und die Sitten, die das Gewerbe und die Kritikern in Stein gehauen haben, und deshalb sind wir fast gezwungen, die Idee der Moderne neu duchzudenken. Es ist jedoch auch möglich, dass die eigenartige, persönliche, nicht klassifizierbare künstlerische Leistung warnt uns seit dem Anfang des künstlichen Kollektivismus der „künstlerischen Revolution„ davor, dass es zumindest zwei Möglichkeiten gibt, um umwerfender Kunst zu erstellen. Die eine ist Bestätigung, die andere ist Ablehnung. Die eine ist der spektakuläre Bruch mit dem Historischen, die andere ist die Aufrechthaltung der, auf die Natur beruhende Kontinuität. Die eine ist der akademische Weg um eine Gemeinde aufzubauen, die andere ist die innerliche Suche nach dem Individuum, damit die Gemeinde geistig formuliert oder der vermutliche Mechanismus repräsentiert werden kann. Die Erfahrung und der Instinkt kann uns irreführen, und gleichfalls kann die Absolution des Bewusstseins und die ideologische, gehemmte Regelungssystemen mit bedeutender Kunst vollgepackten Sackgassen erstellen.

​Gábor Benő Pogány muss sich jedoch nicht mit diesem Umfang messen, weil er seine komplette Impulse und Gedanken, die im ehrlichen Handel verwurzelt sind, für seine Skulpturen aufbewahrt. Deshalb wird jeder, der in dieser plastischen Welt gestaltliche oder gedankliche Experimente vermutet, Poesie finden. Eine Poesie, die seit dem ersten Moment der menschlichen Existenz (falls es einen solchen ersten Moment in dem unermesslichen Prozess gab, als wir die tierische Existenz hinter uns gelassen haben) eine Mythos erschaffende Geste ist. Unsere Existenz ist an und für sich bereits Poesie, denn sie erzählt unsere Geschichte immer wieder und reichert damit die Fantasiewelt, und unsere Fähigkeit, die die Wissenschaft und die bloße Interpretation überschreitet, produziert eine erzählbare Geschichte.

​Nun, auf dieser Landschaft können wir Nährboden finden in dem Gesamtwerk von Gábor Benő Pogány. Diese Bidlhauerei kann nicht und will nicht vergessen. Seine gesammelte Erinnerungen sind keine postmoderne Gedanken, sie bieten nicht die Aufregung von erneut zusammengestellten Details an, sondern die aufregende Formulierung der kulturellen Erlebnisse von Menschheit. Trotz seiner erkennbaren Andeutungen ruft er völlig neue Erlebnisse hervor, die aber eigentlich uralt sind, und wir würden einen Fehler machen, wenn wir nach der beeindruckenden Herkunft seiner Werken suchen würden, als ob wir irgendeiner fleißiger Buchhalter des historischen Denkens wären. Nein. Die natürliche, fantasievolle Figürlichkeit von Gábor Benő Pogány ist die meist anspruchsvolle Abstraktion, denn er gibt eine Chance den überraschend freie Assoziationen mit den meist traditionellen bildhauerischen Methoden.

​Sogar der verschwommene technologische Anfang von wachsverlierenden Bronzegießen gibt uns keinen Griff, diese plastische Sprache kann nicht anhand der Struktur eingeschachtelt werden in die Welt der Bildhauerei nach József Somogyi und Jenő Kerényi, so wie die Metamorphosen, die meditative Intuition anbieten und eine verborgene Nachricht tragen, die Theatralität der öffentlichen Plätze von sich abtreiben. Auch die Botschaft wird durch den materiellen Referenzen eher Zeitlos, und stellt alles menschliche und dramatische – denn das ist die Bedingung des täglichen Lebens – , als direkte Nachricht der Natur dar. Ich würde bloß vorsichtig auf diese bildhauerische Haushalt die Aussage projektieren, dass wir nur die materielle Botschaften von der traditionellen ungarischen Bildhauerei empfangen können, wenn wir empfindlich genug sind. Denn der Mythos und die Mythologie kann mit der Sprache des Schreibens und mit den Volksgruppen, die die Geschichten tragen, verbunden werden, diese Geschichten sind aber ursprünglich europäisch und noch mehr universal.

​Es gibt keine Zivilisation auf der Welt ohne Jagdinstinkt, Liebeswunsch, Heilungsfähigkeit und die Zauber der Beschwörung. Es gibt kein Stadtdschungel, keine Betonwüste ohne diese ursprünglich menschlichen Kenndaten. Die Bildhauerei an und für sich beinhaltet durch bewussten Strukturaufbau, Formung, Gipsgießen, Abklopfung, Sandformung, waxverlierende Methode, Bronzegießen, Polieren und Ziselierprunze die Möglichkeit von Trance, die das Talent hervorruft. Jeder gute Künstler kann die Stimmung herbeirufen, die das Moment der Erschaffung ermöglicht. Dieses Moment bringt natürlich den Fieber kühlenden Zweifel, die mit Leiden und Aufregung gemischte, unauffindbare Existenz mit sich, aber nicht mal der Künstler kann diesen Prozess verstehen. Gábor Benő Pogány hat dieses Geheimnis bereits entdeckt, und kann uns den Teil völlig zeigen, der uns angeht. Ich möchte ihm und uns bloß folgendes sagen: lass uns an die materielle Erscheinung dieser erschaffenden Vorstellung (also an unsere Vergangenheit und Zukunft) so oft wie möglich staunend teilnehmen.

István Antall

Az égbe lépő alak

Újabb elégtétel Aba-Novák Vilmosnak. Ezzel az alcímmel jelent meg Péntek Imre írása 2001-ben Aba-Novák Vilmos A magyar–francia történelmi kapcsolatok című monumentális pannójának székesfehérvári felállításáról, valamint a kérdés körül kialakult politikai és sajtóvitáról. Pedig talán helyesebb lett volna úgy fogalmazni, újabb elégtétel a fehérváriaknak, vagy újabb elégtétel a magyar művészet szerelmeseinek, esetleg újabb elégtétel az Aba-Novák művészetét szerető közönségnek. Mert ugyan igaz az, hogy az 1937-es párizsi világkiállítás nagydíját is kiérdemlő mű újbóli, s remélhetőleg végleges felállításával igazságot szolgáltattak Aba-Nováknak is, ám az ügyért harcolók elsősorban önmagukért cselekedtek. Magukat és az utódaikat is meg akarták ajándékozni azzal az örömmel, amit ennek a hatalmas lélegzetvételű műnek a befogadása jelent. Egy olyan alkotásról van szó, amit még a második világháború előtt ajándékozott a kormány Székesfehérvárnak, annak a városnak, ahol Aba-Novák több jelentős seccójával is végérvényesen nyomot hagyott.

​Újabb elégtétel a mai nap is, amikor Aba-Novák szobrát állítjuk fel, amikor az utókor ilyen módon is tiszteleg előtte, amikor egy kortársunk, Pogány Gábor Benő művészi interpretációján keresztül nézhetünk szembe azzal a nagyformátumú művésszel, aki városunk utcáit és tereit járva hozzánk hasonlóan maga elé képzelhette azokat az óriásokat, akik létrehozták ezt a csodás várost, s valóságos hazával ajándékozták meg az addig csak vándorló, kalandozó őseinket. Az Aba-Novák-szobor felállítása tehát újabb elégtétel a fehérváriaknak és a nagy festő művészetét szerető közönségnek. Péntek Imre 14 évvel ezelőtti szavaival úgy is fogalmazhatunk, hogy „a szellemi sírból, ahova ellenfelei szánták, van föltámadás”. De nem csupán Aba-Novák feltámadásáról beszélhetünk, hanem a királyi városéról is. Arról a városról, amelynek régi utcáit, tereit eldózerolták, helyükre panelrengeteget építve, arról a városról, amit deszakralizáltak, s meg akartak fosztani múltjától, az államalapításhoz, s első szent királyunkhoz kötődő identitásától. Ahol a kommunista diktatúra éveiben Aba-Novák seccóit is lemeszelték, s hálát kell adnunk a sorsnak, és néhány jó lelkű embernek, hogy nem verték le a vakolattal együtt.

​Van tehát feltámadás, s láthatólag olyannyira eleven mindaz, ami újjászületett, hogy az avittságról, áporodott szagú múltidézésről, retrográdizmusról, a Horthy-korszak restaurációjáról összevissza hadováló ellenfeleink úgy félnek ettől a szellemi, lelki önmagunkra találástól, egy új nemzeti kánontól és kurzustól, mint ördög a tömjénfüsttől.

​S mi bajuk van Aba-Novákkal? Az, amit Rockenbauer Zoltán is kiemelt a pannó 2001-es kiállításakor: Aba-Novák „akarta és tudta a művészetnek azt a szerepét, amely a legközelebb lép a befogadóhoz, a közönséghez, az egyes emberhez. Mert emlékeztet, mementót állít, megérint a múlt tágasságával.” Igen, ez is lehet a művészet szerepe, s persze még sok minden más is, de ezt a feladatvállalást, ezt az alkotói ars poeticát meghatározó megközelítést nem fogadják el, vagy legalábbis nem tartják érvényesnek és korszerűnek azok, akik meg akarták fosztani Aba-Novákot az egyetemes művészettörténetben őt megillető helytől, s akik lesajnálóan mosolyognak ránk azért, mert egy hagyományos köztéri szobor formájában is megjelenítjük őt. Igaza van Péntek Imrének: a szocialista kultúrpolitika „soha sem tudta megbocsátani Aba-Nováknak a Horthy-korszak állami megrendeléseit, a kurzus történelmi igényeit magas szinten szolgáló (és nem kiszolgáló) műveit, amelyeken a délceg tartású, markáns arcú Horthy kormányzó is megjelent a magyar kormányzók, Hunyadi János és Kossuth Lajos mellett. […] A tétel a következő: a Horthy-korszak »hivatalos művészetében« nem születhettek értékek. Állítják ezt azok, akik a Kádár-korszak »hivatalos művészetének« kritikátlan dicsőítői voltak minden lehetséges fórumon.” Mára ezt a tételt jóval általánosabb tartalommal ruházták fel, ezért lehet „értékrendi” alapon mosolyogni azokon, akik olyan embereknek állítanak emléket mint amilyen Aba-Novák volt, s akik egy ilyen szobor megalkotásával és felállításával meg akarnak érinteni másokat a múlt tágasságával. És ez a kaján vigyor még torzabb lesz, ha a romkerti seccó irányába tekintő, égbe lépő alaknak a kezében meglátják a keresztté összeálló ecseteket.

​Bennünket viszont nem zavar ez a lesajnáló mosoly, sőt mi felszabadultan nevetünk, mert valamennyi ilyen és ehhez hasonló apró győzelmünkkel visszaveszünk egy darabot az ellopott, elhazudott múltunkból.

​Előttünk áll egy korábban csak fényképek alapján elképzelt robosztus, tekintélyt parancsoló alak, aki ugyan nagyon korán, mindösszesen 47 évesen halt meg, de fantasztikusan gazdag életművet hagyott ránk. Érett alkotónak, határozott, erős férfinak látjuk, hiába is keresnénk markáns arcvonásai mögött az éppen száz esztendővel ezelőtt a nagy háború poklában megsebesült 21 éves fiatalembert, aki 31 hónapig szolgált a fronton. Persze tudjuk, nemcsak a háborúban, hanem a hétköznapokban is hős volt, aki a hazájához és a nemzetéhez mindig hű maradt. Ennek a nagyszerű magyar festőnek és a kiváló kortárs szobrásznak a bronzba öntött találkozása a királyi város kapujában, Szent István szarkofágjának közelében egy újabb példa arra, hogy van feltámadás a szellemi sírból, s van közös magyar jövő.

L. Simon László

The figure stepping into the sky

​Another gratification for Vilmos Aba-Novák. That was the title of Imre Péntek’s essay on the erection of Vilmos Aba-Novák’s monumental panel picture, called ”Historic connections between Hungary and France” in 2001, in Székesfehérvár, and on the related political and press debate. Although the title should have been another gratification for the people of Székesfehérvár, or another gratification for the lovers of Hungarian art, or maybe another gratification for the admirer of Aba-Novák’s art. It is true, that the second and hopefully the last erection of this piece of art, which won the first prize at the Paris Exposition of 1937, righted Aba-Novák, but the supporters of this cause acted rather selfishly. They wanted to present themselves and their ancestors with the joy we feel by admiring this great piece of art. It was a present from the government to Székesfehérvár before World War II, to the city, which carries Aba-Novák’s footprints for good in the form of many significant frescos.
​Today is also a gratification as we erect the Aba-Novák sculpture, as the ancestors show their respect, as we can face this great artist through Gábor Benő Pogány’s contemporary, artistic interpretation. This great artist walked the streets and squares of our city, imagining those giants, just like we do, who created this beautiful city, providing a real home for our wandering, raider ancestors. The erection of the Aba-Novák sculpture is therefor another gratification for the people of Székesfehérvár, and the admirer of the work of this great painter. We can recite Imre Péntek’s worlds from 14 years ago: ”he reemerged from the grave, dug by his enemies”. The resurrection of Aba-Novák is also the resurrection of this city of kings. The old streets and squares have been demolished and replaced by cement buildings, they tried to desacralize the city, take away its past, its identity and its connection to the establishment of the kingdom and to our first sacred king. In the first years of communist dictatorship Aba-Novák’s frescos were painted over, but fortunately they weren’t knocked off along with the mortar.

​There is resurrection, and all that was reborn is very alive. Our enemies say different things about this obsoleteness, about stuffy remembrance, about retrograde, about the restoration of the Horthy era. They fear this intellectual and mental self-discovery, this new national canon and course, like the Devil fears incense.

​What is their problem with Aba-Novák? The same thing Zoltán Rockenbauer emphasized at the 2001 exhibition of the panel picture: ”he wanted and knew the kind of art, which steps closer to the receiver,
the audience, the single person. Because he reminds, raises a monument to the memory of the past, and touches with the greatness of the past”. Yes, this can also be the function of art among many other things, but those, who wished to rob Aba-Novák his rightful place in the universal art history don’t accept this commitment to a task, this significant, artistic approach. They show contempt for us, because we depict him in the form of a traditional, public sculpture. Imre Péntek is right: the communist cultural policy ”never forgave Aba-Novák the state orders of the Horthy era, his work, which served (and sometimes didn’t serve) the historical needs of the course on a high level, depicting the martial, sharp-featured viceroy Horthy accompanied by viceroys János Hunyadi and Lajos Kossuth. [...] According to the thesis: no values could have been born in the ”official art” of the Horthy era. It was claimed by those, who praised uncritically the ”official art” of the Kádár era on every possible forum.” Nowadays this thesis has a more general content, that is why some can show contempt for us based on ”the scale of values”, because we raise monuments to people like Aba-Novák, and they can also show contempt for those, who wish to touch others with the greatness of the past by creating and erecting a sculpture like this one. Their contempt gets even stronger as soon as they realize, that the figure, which steps into the sky, looks towards the fresco in the garden with ancient ruins, and the brushes form a cucifix in his hands.

​But we are not disturbed by this contempt, we even laugh about it with great relieve, because with each small victory like this one, we take back a part of our stolen and distorted past.

​A robust, imposing figure stands before us, whom we were only able to imagine based on photographs. He died at 47, a very young age, but he left an exceptionally rich life-work behind. We see him as a mature artist, as a determined, strong man, but we wouldn’t be able to find behind his sharp features the young man, who served in the army for 31 months, and was wounded in the great war exactly 100 years ago, at the age of 21. We do of course know, that he was a hero not only at wartimes, but in his everyday life as well. He was always loyal to his home country and his nation. This moulded in bronze encounter between a great Hungarian painter and a great contemporary sculptor at the gate of the city of kings also proves, that there is resurrection from the intellectual grave, and there is a common Hungarian future.

László L. Simon

La figure qui monte au ciel

​«Une autre satisfaction pour Vilmos Aba-Novák»: c’était le sous-titre de l’article de M. Imre Péntek, paru en 2001 a Székesfehérvár, sur la remise en place du panneau historique monumental intitulé «Relations historiques franco-hongroises» et sur le débat politique et médiatique créé à ce propos. Néanmoins, on pourrait corriger ce sous-titre: une autre satisfaction pour les habitants de la ville de Székesfehérvár ou pour les amateurs de l’art hongrois ou bien une autre satisfaction pour le public qui aime l’art de Vilmos Aba-Novák. Car il est vrai que cette nouvelle et selon toute espérence définitive remise en place du panneau récompensé par le Grand Prix de l’Exposition Mondiale de Paris en 1937 rend la justice au peintre hongrois aussi, mais les combattants du cause ont agi au premier rang pour eux-mêmes. Ils voulaient offrir comme cadeau à leurs descendants et leur-mêmes aussi la joie qui nait de la réception de cet immense chef-d’oeuvre. Il s’agit d’une oeuvre offerte par le gouvernement hongrois avant la 2e Guerre mondiale à Székesfehérvár, la ville où Aba-Novák avait définitivement posé ses marques par plusieurs fresques importantes.
​Et voilà maintenant une autre satisfaction, la plus récente: la statue du peintre Aba-Novák va être installé pour que les gens d’aujourd’hui puissent lui rendre hommage. C’est à travers l’interprétation d’un sculpteur contemporain, Gábor Benő POGÁNY que nous pouvons observer la figure de cet artiste de grand calibre qui, comme nous, en se promenant dans les rues et les places de notre ville devait s’imaginer les grands personnages de l’ histoire qui donnaient une patrie véritable à nos aïeules nomades et qui ont fondé cette ville merveilleuse. L’installation de la statue d’Aba-Novák est donc une autre satisfaction pour le peintre et pour le public qui apprécie son art. En citant les mots de M. Péntek, écrits il y a 14 ans, on peut dire: «Il y a bien une résurrection de la tombe spirituelle dans laquelle ses adversaires voulaient l’enterrer».

​ Cependant, il ne s’agit pas seulement de la résurrection de Vilmos Aba-Novák mais aussi de celle de la ville royale, Székesfehérvár. On doit parler de cette ville dont les anciennes rues et places ont été démolies pour être remplacées par tout un quartier de blocs de HLM. On doit parler de la ville désacralisée, dénuée de son passé, dénuée de son identité comme siège royal de notre premier roi, Saint-Stéphane. Dans cette ville, pendant les décennies de la dictature communiste, même les fresques d’Aba-Novák ont été badigeonnées avec chaux, mais, grâce aux certains gens bien intentionnés, elles n’ont pas été détruites.

 

​Il y a donc une résurrection et tout ce que nous voyons semble si vivant que c’est l’opposition de toute odeur moisie, c’est le démenti formel des idées rétrogrades sur la restauration du régime autoritaire de Miklós Horthy dont parlent nos adversaires qui ont une peur terrible de la résurrection nationale et chrétienne comme le diable tremble devant le nom de Jésus.

​Quel est leur problème avec Aba-Novák? La même chose que M. Zoltán Rockenbauer a aussi souligné lors de la remise du panneau en 2001: AbaNovák « connaissait bien et qui plus est voulait se charger du rôle de l’artiste qui est le plus proche du destinataire, du public, du chacun de ses membres. Car l’art nous contraint à nous souvenir, il crée un Mémento, il nous touche par l’air venu de l’ampleur du passé. » Cela pourrait être le rôle des arts, entre bien d’autres, mais ce sont cet engagement et cette approche dominante de croyance créative qui ne sont pas acceptés, ou au moins considérés comme valeurs modernes par ceux qui veulent priver Aba-Novák de sa place justifiée dans l’histoire de l’art mondial. Ces personnes ont des sourires condescendants quand nous nous souvenons du peintre sous forme d’une sculpture publique traditionnelle.

​A l’avis de M. Péntek et aussi au mien, la politique culturelle de la dictature communiste «n’a jamais pu pardonner à Aba-Novák d’avoir reçu des commandes officielles pendant le règne du régent Horthy. Ses oeuvres ont satisfait à un niveau élevé les demandes historiques de son ère sans devenir son apologie. Il est vrai que le régent Horthy avec son élégante figure au visage caractéristique a été dépeint sur le tableau avec les deux autres gouverneurs hongrois: János Hunyadi et Lajos Kossuth. [...]Selon la ferme conviction des théoriens du communisme, aucun oevre d’art important n’est né pendant l’ère Horthy. Ce sont les mêmes théoriens qui encensent la politique culturel et l’art officiel de l’ère Kádár dans tous les forums possibles.»

​Je dois ajouter que de nos jours, les héritiers de ces théoriens ont rendu cette conviction encore plus générale c’est pourquoi le sourire condescendant mentionné devient de plus en plus arrogant et dédaigneux envers ceux qui veulent commémorer Vilmos Aba-Novák et nous toucher par l’air venu de l’ampleur du passé. Leur sourire est déjà sardonique quand on découvre les pinceaux formant une croix a main de la figure qui regarde vers le Jardin des Ruines et qui monte au ciel.. Toutefois, cela ne nous dérange pas: notre sourire est heureux. Nous pouvons même rire. Par nos petites victoires, nous pouvons toujours récupérer un morceau de notre passé volé et démenti.

​La figure robuste créée d’après les photographies restantes et par l’imagination du sculpteur, l’air d’une personne respectable, un homme se tient debout devant nous. Cet homme d’ailleurs fut décédé très jeune, à l’âge de 47 ans tout en laissant à la postérité une oeuvre incroyablement riche. Son visage est marqué par les rides d’un homme fort et mûr, on y chercherait en vain les traits du jeune homme qui avait servi 31 mois dans l’enfer de la Grande guerre, et avait été sérieusement blessé il y a exactement 100 ans. Non seulement sur la ligne de front, mais,aussi dans la vie quotidienne était-il un héros, resté toujours fidèle à la nation, à la patrie. Près de la porte de la ville royale du sarcophage du roi Saint-Stéphane, la rencontre coulée en bronze du grand peintre hongrois et de l’excellent sculpteur contemporain est un autre exemple qu’il existe une résurrection spirituelle et qu’il y a un avenir commun pour la Hongrie.

László L. Simon

Die Figur, die in den Himmel tritt

​Eine weitere Genugtuung für Vilmos Aba-Novák. Das war der Titel des Essays von Imre Péntek, das er über die Errichtung des Tafelbildes ”Historische Verbindungen zwischen Ungarn und Frankreich” von Vilmos Aba-Novák, die im 2001 in Székesfehérvár stattgefunden hat, und über die damit zusamennhängende politische Debatten. Jedoch der Titel hätte eine weitere Genugtuung für die Bewohner von Székesfehérvár, oder eine weitere Genugtuung für die Liebhaber der ungarischen Kunst, oder vielleicht eine weitere Genugtuung für die, die die Kunst von Aba-Novák bewundern.
​Es ist wahr, dass die zweite und hoffentlich die letzte Errichtung dieses Kunststücks, der an der Weltfachausstellung Paris 1937 den ersten Preis gewonnen hat, spricht Aba-Novák Recht, aber die Befürworter dieser Veranlassung haben eher egoistisch gehandelt. Sie wollten sich und ihr Nachkommen mit der Freude beschenken, die wir alle spüren, wenn wir dieses prachtvolles Kunststück bewundern. Es war ein Geschenk von der Regierung für Székesfehérvár vor dem Zweiten Weltkrieg, für die Stadt, die die Fußstapfen von Aba-Novák für immer aufbewahrt durch seine bedeutende Fresken.

​Der heutige Tag ist auch eine Genugtuung, denn wir errichten heute die Aba-Novák sculpture, als die Nachwelt ihre Anerkennung zeigt, als wir diesem hervorragenden Künstler in das Auge sehen können durch die künstlerische, zeitgenössische Interpretation von Gábor Benő Pogány. Während Aba-Novák durch diese Straßen und Plätze spazierte, konne er sich die Riesen vorstellen, genauso wie wir, die diese wunderschöne Stadt aufbauten, und beschenkten somit unsere wandernde, plündernde Vorfahren mit
einer Heimat.

​Wir können die 14 Jahre alte Worte von Imre Péntek wiederholen: ”er ist von dem Grab auferstanden, den ihm seine Feinde vorbereitet haben”. Die Auferstehung von Aba-Novák ist auch die Auferstehung dieser Stadt der Könige. Die alte Straßen und Plätze sind vernichtet worden und durch Zementgebäuden ersetzt, sie versuchten die Stadt zu entheiligen, ihre Vergangenheit, ihr Identität und ihre Verbindung mit der Staatsgründung und mit unserem ersten, heiligen König wegzunehmen. In den ersten Jahren der kommunistische Diktatur die Fresken von Aba-Novák wurden übermahlt, aber zum Glück wurden sie nicht zusammen mit dem Mörtel abgeklopft.

​Es gibt eine Auferstehung, und alles neugeborene ist sehr lebendig. Unsere Feinde machen unterschiedliche Aussagen über altmodisch, über stickige Erinnerung, über retrograd, über die Restaurierung der Horthy Epoche.
Sie fürchten diese intelektuelle und geistliche Selbstentdeckung, diese neue nationale Kanon und Kurs, wie der Teufel den Weihrauch fürchtet.

​Was haben sie gegen Aba-Novák? Das gleiche, was Zoltán Rockenbauer bei der Ausstellung des Tafelbildes in 2001 betont hat: ”er wollte und kannte die Art, die näher an den Empfänger, an das Publikum, an die einzelne Person tritt. Weil er erinnert, ein Denkmal setzt, und berührt mit der Weite der Vergangenheit”. Ja, die Kunst kann unter anderem auch diese Funktion haben, aber diejenigen, die Aba-Novák sein berechtigtem Platz in der universellen Kunstgeschichte rauben wollten, akzeptieren diese Hingabe, diese wichtige, künstlerische Herangehensweise nicht. Sie bemitleiden uns, weil wir Aba-Novák in der Form einer traditionellen Skulptur im öffentlichen Raum abbilden. Imre Péntek hat Recht: die kommunistische Kulturpolitik ”hat Aba-Novák die staatliche Aufträge der Horthy Epoche nie verzeiht, genauso wenig wie sein Werk, welches die historische Erwartungen des Kurses auf dem höchsten Nivo bediente (und manchmal nicht bediente), denn er hat den stattlichen, markanten Vizekönig Horthy in der Begleitung von den Vizekönigen János Hunyadi und Lajos Kossuth abgebildet. […] Laut der These: keine Werte konnten geboren werden in der ”offiziellen Kunst” der Horthy Epoche. Diese Aussage kam von diejenigen, die die ”offizielle Kunst” der Kádár Epoche auf jedes Forum unkritisch gelobt haben.” Diese These hat heutzutage ein mehr genereller Inhalt, deshalb können diejenigen auf Grund der ”Wertordnung” bemitleidet werden, die Aba-Novák und seinesgleichen ein Denkmal setzten und mit der Errichtung und Erschaffung einer solchen Skulptur die anderen mit der Weite der Vergangenheit berühren wollen. Ihr Mitleid wird sogar stärker, sobald sie feststellen, dass die Figur, die in den Himmel tritt, das Fresko zwischen den Ruinen anblickt, und die Pinsel in seiner Hand ein Kreuz formen.

​Aber dieses Mitleid stört uns nicht, wir lachen sogar darüber mit großer Freude, weil mit jedem kleinen solchen Sieg nehmen wir ein Teil von unsere gestolene, verfälschte Vergangenheit zurück.

​Eine robuste, imposante Figur steht vor uns, den wir uns früher bloß mit der Hilfe von Fotos vorstellen konnten. Er ist mit 47 gestorben, er war noch jung, aber er hat ein reiches Lebenswerk hinterlassen. Wir sehen ihn als ein reifer Künstler, als ein entschlossener, junger Mann, der 31 Monate in der Armee diente und war verwundet während des großen Krieges vor genau 100 Jahren, als er 21 war. Wir wissen natürlich, dass er nicht nur während Kriegeszeiten, sonder in seinem tagtäglichen Leben ein Held war. Er ist seiner Heimat und seiner Nation treu geblieben. Dieses in Bronze gegossene Treffen zwischen einem großartigen, ungarischen Künstler und einem großartigen, zeingenossischen Bildhauer in dem Tor der Stadt der Könige ist der Beweis dafür, dass es eine Auferstehung aus dem intellektuellen Grab und eine gemeinsame, ungarische Zukunft gibt.

László L. Simon