Album – írások

Öngörgető
Sámán
Kapuőrző
Cantata Profana
Garabonciás
Corpus I.
Aba-Novák Vilmos
Kentaur
Assisi Szt Ferenc prédikációja a madaraknak
{"visible_panels":"9","width":"1800","height":"600","orientation":"horizontal","panel_distance":"0","max_openedaccordion_size":"100%","open_panel_on":"hover","shadow":"true","autoplay":"false","mouse_wheel":"false"}

Felmenők

Pogány Gábor Benő „térítetlen” alakjai

​Osztoznak a sorsban, amit a mélymagas délkörök, s a beláthatatlan, terjengős szélességek róttak rájuk. Akármekkorák lehetnének, mert a szobrász által indított fogalmi tér csak önmagával mérhető – kiszorítása egy újabb, magába forduló teret hoz létre. Így minden mű elnevezése csupán egy felvillantott érintkezési pont azzal az eszmevilággal, mely a „másik oldalon” anyagba faragódik. Nem légszomj, nem ásítás, de a légszomjnak és az ásításnak az a vetülete, mellyel a végtelen teret, a még meg nem született szobrok helyét igyekszünk magunkba szívni. A művészeti kaland sejtésének domborulatai, az anyag tapinthatóságának kétségeivel elégülnek ki.
​Hogyan megfogalmazni az ősvalóság bennünk élő figuráit? Mintha az ábrázolnivaló téma azon munkálkodna, hogy lehetetlenné tegye önnönmaga tárgyi megjelenítését. Ennek ellenére, valahol mégis személyesek ezek az alakok, hisz egy olyan anyaméh gyümölcsei, mely nem absztrakt, szétfolyó
embriók kihordására hivatott, hanem az ember által „még” megfogalmazható, élő azonosság világra hozója. Éppen ezért, az antropomorf szó jelentése itt nem az alaktan érthetőbbé tételét, inkább a történeti időből kiválasztott formák archetípusaival való azonosulást jelenti. És ettől kezdve, a mögöttes történet belekerülhet a szoborba.
​Történetek és drámai viszonyok határozzák meg ezen opus jó néhány alkotását, azokét, melyeket akár „térítetleneknek” is nevezhetnénk, a szó fizikai, ugyanakkor spirituális értelmében. Ők mintha azt szeretnék, hogy körüljárva, több szögből is szemlélhessük őket – hisz egyszerre léteznek elölről és hátulról, illetve lenn és fenn, már ami a látható dimenziókat illeti. Az ellentétek egységének harmóniája által hol hangosabban, hol halkabban szólal meg az üzenet, miközben ősi idők szele áramlik bordák és agancsok, gyökerek és szárnyak, egymásra épülő, de egymással ellentétes irányú testszimbólumok között. Ezek az alakok, lehet, sosem akarták megmutatni magukat, vagy ha igen, csak abban a pillanatban, amikor Te, Pogány Gábor Benő, titokkal fedett megmutatkozási vágyukban tetten érted őket. Talán abbéli „igyekezetük”, mely feltételezi, hogy ily módon láttatva a világon lenni mégiscsak nehéz dolog, bizonyítja nem evilági voltukat. Közben azok a formák, melyekbe beleszületvén valamivé lettek, nem mást, mint az axis mundi mentén létező, istenlátó embert vetítik elénk. Kettőségükben megáldott és elátkozott lényük, a részek szétválaszthatóságának, illetve összeilleszthetőségének minden kockázatával együtt egy be nem fejezett, felsőbbrendű teremtés szimbólumává válik. Ugyanakkor, az alakok, már-már mértanilag szimmetrikus összefonódásának redői közül, a megosztott lélek bezárt suttogását hallani. A szoborlelkekét, melyek a Garabonciás önmagába zuhanásának pillanatát, Szent Ferenc gyökérmadár feszülését, a Cantata profana szarvasemberének visszafelé védekező (ünnepeink kiáltásai) száguldását, a szintén zuhanásra ítéltetett Nagykorú megtartását-elengedését,
Philemon és Baucis égiföldi gyökerek fékezte táncát, a Sámán csontszárnyhangú madárénekét, vagy a Szőlővivők lassú körforgásba fagyott természettáncát idézik.
​Ad notam
​Állunk a kertben az oda kiválasztott szobrok körül, miközben ők körülöttünk, alattunk és felettünk léteznek. Akárcsak te, az alkotójuk – általuk, saját magad körül. Ahogy elnézem őket: távoli felmenőid. Ám akkor ki vagy te, aki egyre jobban ragaszkodsz a földhöz? Nehéz ezt így elmondani, inkább csak érzem, hogy egyre intenzívebb a helytállásod, a jelenléted, alakoddal, neveddel, mosolygós szemeddel, ahogy csendesen, egy mutató mozdulatot félbehagyva, a kedvemért beállsz szoborkatonának a világtengely hatalmainak hadseregébe, s az utolsó
magyarázó szó, ami a mozdulattal együtt megfagyott, most teret ad egy egészen másfajta értelmezésnek.
Elég egy alkotás is az ilyen fajtából, gondolom, miközben a sámán fölénk hajol, egy, aki te vagy, elég egy, hogy az egész megvilágosodjon.

Verebes Ernő

 

 

 

 

Küszöbön innen és túl

​Ingatag, ácsolt létra tetején héjszerű embertestével, madárfejéből kinőtt agancskoronával különös teremtmény görbed sámándobja fölé. Karjai helyén lobogó szárnyak, patás lába örvénylő vitustánc ütemére dobban.

​Pogány Gábor Benő szobrai közt állok. Körülöttem négy mitikus lény bronzba öntött alakja magasodik. Nehéz tömegeikből ívek feszülnek, tengelyek csavarodnak egymást metsző spirálokká. A forma testrésszé öblösödik, majd ismét kisimul, hullámzó drapériává alakul, hogy aztán átadja a helyét az ürességnek, amely akár a kerékagy, forgatja, pörgeti maga körül a súlyos anyagot. A dermedt fém váltakozva ölti magára a kő, a csont, a feszülő bőr vagy a göcsörtös fa alakját egy ősi táncban. Vajon külső erők faragták, vagy önnön magából növekedett egy időtlen, belső mozdulat által? A formálódás, vagy a szertefoszlás tanúja vagyok éppen? Talán mindkettő. Az azonban bizonyos, hogy sűrűn szőtt szimbólum-rétegekkel állok szemben, és ismereteim legjavát latba kell vetnem, hogy áthatoljak rajtuk. Az íj, a könyv, a bot és a köpönyeg, az agancs, a létra és a dob megannyi útjelző. Az asszociációk korokat, kultúrákat, kontinenseket kötnek össze. Körbejárom a szobrokat, meg-megállok hátrakulcsolt kézzel, közelebb lépek, majd vissza. Szakértő szemmel mérlegelek tömeget, formát, súlypontot és felületet, azután kissé odébb kényelmesen helyet foglalok egy padon és összegzem a látottakat. Tudom, hogy az emberi képalkotás hatalmas történetét a kezdetektől átszövi a különböző képzeletbeli lények megjelenítése. Vallások, mítoszok és mesék hősei ők, az ember vágyainak és félelmeinek kísérői. Ezek között is sajátos helyet foglalnak el a félig ember-félig állat, vagy más szóval therianthropikus ábrázolások.
A dél-afrikai Drakensberg hegység sziklarajzaitól a hindu Ganésán, az egyiptomi Oziriszen és Anubiszon át a legújabb kor vámpírjaiig számos példa szemlélteti azt a törekvést, hogy az ember az egyes állatszellemeknek tulajdonított erőket magáévá tegye.
Ez a kultúrtörténeti hagyaték a gondos kutatások révén napjainkra közkinccsé lett. Pogány Gábor Benő szobrai így egyesítik magukban a kultikus célzatú, tömör megfogalmazások erejét, a totemek rendíthetetlenségét és a természethű, anyagszerű kialakítás drámai hőfokát.

​Elégedetten ülök a padon. Értő véleményem kialakítottam, lám, tájékozott, büszke műélvező vagyok.

​Azután valami más is történik. A környező hangok fokozatosan felerősödnek és különválnak bennem, miközben a szemem lassan lecsukódik. Nem alszom. Az izmaim pattanásig feszülnek, de a testem könnyed és laza, tagjaimban egyre erősödő meleg vibrálás terjed szét, a bőröm felülete pedig mintha feloldódna a térben. Tudva tudom, hogy mozdulatlanul ülök, és mégis, az egész lényemen hullámok vonulnak át és én belül lassan, óvatosan megemelkedem. A lombsusogás szavakká sűrűsödik, valamiféle ütemes kántálássá. Még nem értem,
de tudom, hogy hozzám szól. Lehunyt szemhéjaim mögött figyelem, ahogy a bronzba dermedt sámánalak megmozdul, és lassan lüktető táncba kezd. Szívverésem, akár a harangkondulás.

​Vajon valóban csak a képzelet szülöttei lennének ők mind, istenségek, démonok és angyalok, mindenféle égi, földön járó és földalatti teremtmények, akik átvonulnak hosszú évezredeken? Természetesen igen. A régi korok embere ugyanis tudta, hogy a világ teljes egészében a saját képzelete. Ebben a világban minden tapasztalható, érezhető, átélhető dolog azonos valóságértékkel bírt, és ez éppoly megfellebbezhetetlen tény volt, mint a szerelem érzése, amely nem igényel semmiféle bizonyítást. Ebben a világban az állatok azt jelentették az ember számára, amit a báb jelent a pillangónak. Ebben a világban az ember hálát és tiszteletet érzett az állatok iránt és velük együtt táncolt. Az elejtett szarvas elhomályosuló tekintetében saját halálát látta. Ám a régi korok beavatottjai azt is tudták, hogy a halandó élet sem más, mint képzelet.

​Lebegve ülök a padon. A szemem nyitva, légzésem szabályos. A retinámon, két világ küszöbén, ezen a szent helyen ott remegnek a szobrok: az állatszellemekkel táncoló sámán, a hátrafelé nyilazó emberszarvas, a láthatatlant kísértő garabonciás diák, és az, akitől mindig féltem, de már nem: a Küszöb Őrzője.

​A belső képzetek érzékelését a pszichológia entoptikus látásnak nevezi. A születetten vak ember számára teljes értékű valóság. Most már számomra is.

Verebes György

 

 

 

 

A révülés tehetsége

Pogány Gábor Benő mitikus alakváltásai

Szolnok, 2012. június 29. Damjanich Múzeum udvara
​A felvilágosodás árnyéka vetül ránk. A világ minden jelenségét megmagyarázni kívánó ember igyekezett kipusztítani önmagából az álmokat, de legalábbis száműzni kívánt mindent, amit a racionalitás apró részleteket is megismerni kívánó tapogató mozdulatai el nem érhettek. A csapda bezárult, a szabad gondolat kalandja helyett maradt nekünk az egyik dogmát felváltó, másik dogma. A hit képességét fölváltani kész tudás képessége. A legvadabb következményekkel járó illúzió. Az emberiség önbizalmának megrendülése persze sokat segít. Úgy tűnik a mindenható mégsem bennünk, vagy általunk létezik, hanem rajtunk kívül keresendő. Sőt az is lehet, hogy nem keresni kell, csak hagyni, hogy működjön.

Pogány Gábor Benő olyan tudatossággal fordul szembe a szakma és a kritika által kőbe vésett kánonokkal, elvárásokkal, megszokásokkal, hogy általa akár a modernitás eszméjét is kénytelenek vagyunk újragondolni. Pedig elképzelhető, hogy éppen a sajátos, a személyes, a besorolhatatlanul egyedül való művészi teljesítmény már a „művészeti forradalmak” mesterséges kollektivizmusának kezdete óta figyelmeztet minket, hogy legalább kétféle útja lehet a megrendítő művek létrejöttének. Az egyik a tagadás, a másik az igenlés. Az egyik a látványos szakítás a történetiséggel, a másik a természetelvű folyamatosság fönntartása. Az egyik a közösségteremtés skolasztikus útja, a másik az individuum belső keresése, a közösség szellemi megfogalmazására vagy akár a sejtett rendező elv képviseletére. A tapasztalás és az ösztön is tévutakra vihet, ahogy jelentős művekkel belakott zsákutcákat tud teremteni a tudatosság abszolutizálása, az ideologikus önfegyelmező szabályrendszer is.

​Pogány Gábor Benőnek mégsem kell megmérkőznie ezzel az összetettséggel, mert minden – a tisztes mesterségben gyökerező – indulatát, gondolatát szobrai számára tartja fenn. Tehát aki formai, vagy gondolati kísérleteket sejt e plasztikák világában, az költészetet talál. Költészetet, amely az emberi lét első pillanatától (ha volt egyáltalán ilyen első pillanat az állati létből való kiválásunk fölmérhetetlen folyamatában) mítosz-teremető gesztus. Persze létezésünk már önmagában is az, hiszen történelmünk ismételt és ismételt újramondásával a fantázia világát is gazdagítja, mondható mesét is teremt a puszta értelmezésen és a tudományon túlmutató képességünk. No, ezen a tájon találhatunk táptalajt Pogány Gábor Benő munkásságában. Ez a szobrászat nem tud és nem is akar felejteni. Összegyűjtött emlékképei mégsem posztmodern idézetek, nem az újra összerakott részletek mámorát kínálják, hanem az emberiség kulturális élményeinek ezredforduló utáni izgalmas megfogalmazását. Fölismerhető utalásai ellenére is gyökeresen új, eredendően mégis ősi élményeket hív elő, s azt a hibát aligha szabad elkövetnünk, hogy a historikus gondolkodás könyvelőihez méltó buzgalommal datálni kezdjük a munkák ihlető eredetét. Nem. Pogány Gábor Benő természetelvű, fantáziával termékenyült figuralitása a legigényesebb absztrakció, hiszen a leghagyományosabb szobrászi eszközökkel ad esélyt a meghökkentően szabad képzettársításoknak. A viaszvesztéses bronzöntés ködbe vesző technológiai kezdete sem ad kapaszkodót, nem skatulyázható a szerkezet nyomán a Somogyi József, Kerényi Jenő utáni szobrászat világába ez a plasztikai nyelv, ahogy a köztériség teatralitását is levetik magukról a rejtett üzenettel bíró, meditatív személetet kínáló alakváltások. A tárgyi utalások is inkább kortalanná teszik a jelzéseket, s a természet közvetlen üzeneteként jelenítenek meg mindent, ami emberi, ami a köznapi létezés feltételeként drámai. Még azt is óvatosan vetíteném erre a szobrászati udvartartásra, hogy mindösszesen az eredendő magyar szobrászat tárgyi jeleit foghatjuk-e kellő érzékenységgel e munkák láttán. Hiszen a mítosz, a mitológia köthető ugyan a lejegyzés nyelvéhez, a történetet hordozó népek csoportjához, de e történetek eredendően európaiak és még inkább egyetemesek. Nincs a világon az a civilizáció ahonnan kihalt volna a vadászösztön, a szerelmi vágy, a gyógyítás képessége, a ráolvasás varázsa. Nincs az a városi vadon, nincs az a betonrengeteg, ahol ezek az eredendően emberi tulajdonságok elő nem törnek. Maga a szobrászat a tudatos szerkezetépítés mintázás, gipszöntés, lekopogás, homokformázás, viaszveszejtés, bronzöntés, csiszolás, cizellálás ritmusában ott hordozza a tehetséget előhívó révület esélyét. Minden valamirevaló művész képes előhívni magából a teremtés pillanatát lehetővé tévő lelkiállapotot, ami persze úgy hozza magával a lázat lehűtő kételkedést, a kínnal, mámorral vegyülő megfejthetetlen létformát, hogy az még az alkotó előtt is örök titok marad. Pogány Gábor Benő már ismeri ezt a titkot, s ami ránk tartozik belőle azt a maga teljességében meg is tudja mutatni. Neki és magunknak csak annyit: minél gyakrabban lehessünk e teremtő látomás tárgyi megmutatkozásának (tehát önnön múltunknak és jövőnknek) ámuló részesei.

Antall István

 

 

 

 

Az égbe lépő alak

Újabb elégtétel Aba-Novák Vilmosnak. Ezzel az alcímmel jelent meg Péntek Imre írása 2001-ben Aba-Novák Vilmos A magyar–francia történelmi kapcsolatok című monumentális pannójának székesfehérvári felállításáról, valamint a kérdés körül kialakult politikai és sajtóvitáról. Pedig talán helyesebb lett volna úgy fogalmazni, újabb elégtétel a fehérváriaknak, vagy újabb elégtétel a magyar művészet szerelmeseinek, esetleg újabb elégtétel az Aba-Novák művészetét szerető közönségnek. Mert ugyan igaz az, hogy az 1937-es párizsi világkiállítás nagydíját is kiérdemlő mű újbóli, s remélhetőleg végleges felállításával igazságot szolgáltattak Aba-Nováknak is, ám az ügyért harcolók elsősorban önmagukért cselekedtek. Magukat és az utódaikat is meg akarták ajándékozni azzal az örömmel, amit ennek a hatalmas lélegzetvételű műnek a befogadása jelent. Egy olyan alkotásról van szó, amit még a második világháború előtt ajándékozott a kormány Székesfehérvárnak, annak a városnak, ahol Aba-Novák több jelentős seccójával is végérvényesen nyomot hagyott.

​Újabb elégtétel a mai nap is, amikor Aba-Novák szobrát állítjuk fel, amikor az utókor ilyen módon is tiszteleg előtte, amikor egy kortársunk, Pogány Gábor Benő művészi interpretációján keresztül nézhetünk szembe azzal a nagyformátumú művésszel, aki városunk utcáit és tereit járva hozzánk hasonlóan maga elé képzelhette azokat az óriásokat, akik létrehozták ezt a csodás várost, s valóságos hazával ajándékozták meg az addig csak vándorló, kalandozó őseinket. Az Aba-Novák-szobor felállítása tehát újabb elégtétel a fehérváriaknak és a nagy festő művészetét szerető közönségnek. Péntek Imre 14 évvel ezelőtti szavaival úgy is fogalmazhatunk, hogy „a szellemi sírból, ahova ellenfelei szánták, van föltámadás”. De nem csupán Aba-Novák feltámadásáról beszélhetünk, hanem a királyi városéról is. Arról a városról, amelynek régi utcáit, tereit eldózerolták, helyükre panelrengeteget építve, arról a városról, amit deszakralizáltak, s meg akartak fosztani múltjától, az államalapításhoz, s első szent királyunkhoz kötődő identitásától. Ahol a kommunista diktatúra éveiben Aba-Novák seccóit is lemeszelték, s hálát kell adnunk a sorsnak, és néhány jó lelkű embernek, hogy nem verték le a vakolattal együtt.

​Van tehát feltámadás, s láthatólag olyannyira eleven mindaz, ami újjászületett, hogy az avittságról, áporodott szagú múltidézésről, retrográdizmusról, a Horthy-korszak restaurációjáról összevissza hadováló ellenfeleink úgy félnek ettől a szellemi, lelki önmagunkra találástól, egy új nemzeti kánontól és kurzustól, mint ördög a tömjénfüsttől.

​S mi bajuk van Aba-Novákkal? Az, amit Rockenbauer Zoltán is kiemelt a pannó 2001-es kiállításakor: Aba-Novák „akarta és tudta a művészetnek azt a szerepét, amely a legközelebb lép a befogadóhoz, a közönséghez, az egyes emberhez. Mert emlékeztet, mementót állít, megérint a múlt tágasságával.” Igen, ez is lehet a művészet szerepe, s persze még sok minden más is, de ezt a feladatvállalást, ezt az alkotói ars poeticát meghatározó megközelítést nem fogadják el, vagy legalábbis nem tartják érvényesnek és korszerűnek azok, akik meg akarták fosztani Aba-Novákot az egyetemes művészettörténetben őt megillető helytől, s akik lesajnálóan mosolyognak ránk azért, mert egy hagyományos köztéri szobor formájában is megjelenítjük őt. Igaza van Péntek Imrének: a szocialista kultúrpolitika „soha sem tudta megbocsátani Aba-Nováknak a Horthy-korszak állami megrendeléseit, a kurzus történelmi igényeit magas szinten szolgáló (és nem kiszolgáló) műveit, amelyeken a délceg tartású, markáns arcú Horthy kormányzó is megjelent a magyar kormányzók, Hunyadi János és Kossuth Lajos mellett. […] A tétel a következő: a Horthy-korszak »hivatalos művészetében« nem születhettek értékek. Állítják ezt azok, akik a Kádár-korszak »hivatalos művészetének« kritikátlan dicsőítői voltak minden lehetséges fórumon.” Mára ezt a tételt jóval általánosabb tartalommal ruházták fel, ezért lehet „értékrendi” alapon mosolyogni azokon, akik olyan embereknek állítanak emléket mint amilyen Aba-Novák volt, s akik egy ilyen szobor megalkotásával és felállításával meg akarnak érinteni másokat a múlt tágasságával. És ez a kaján vigyor még torzabb lesz, ha a romkerti seccó irányába tekintő, égbe lépő alaknak a kezében meglátják a keresztté összeálló ecseteket.

​Bennünket viszont nem zavar ez a lesajnáló mosoly, sőt mi felszabadultan nevetünk, mert valamennyi ilyen és ehhez hasonló apró győzelmünkkel visszaveszünk egy darabot az ellopott, elhazudott múltunkból.

​Előttünk áll egy korábban csak fényképek alapján elképzelt robosztus, tekintélyt parancsoló alak, aki ugyan nagyon korán, mindösszesen 47 évesen halt meg, de fantasztikusan gazdag életművet hagyott ránk. Érett alkotónak, határozott, erős férfinak látjuk, hiába is keresnénk markáns arcvonásai mögött az éppen száz esztendővel ezelőtt a nagy háború poklában megsebesült 21 éves fiatalembert, aki 31 hónapig szolgált a fronton. Persze tudjuk, nemcsak a háborúban, hanem a hétköznapokban is hős volt, aki a hazájához és a nemzetéhez mindig hű maradt. Ennek a nagyszerű magyar festőnek és a kiváló kortárs szobrásznak a bronzba öntött találkozása a királyi város kapujában, Szent István szarkofágjának közelében egy újabb példa arra, hogy van feltámadás a szellemi sírból, s van közös magyar jövő.

L. Simon László